Facebook-házasság?

A házasság újkori történetének első korszaka Európában a vallásról szólt. A második a vallás szerepének visszaszorulásával párhuzamosan a világi szabályozás meghatározóvá válásától; a most következő harmadik korszakot pedig elképzelhető, hogy az fogja eredményezni, hogy az eddigi „világi szabályozást” is valami más váltja fel. A házasság – jelentős mértékben átalakulva ugyan, de – túlélte az első nagy váltást; kérdés, hogy a most következőt is túltéli-e (feltéve persze, hogy lesz ilyen), vagy pedig annyira megváltozik, hogy valójában érdemes lenne új nevet keresnünk a számára.
Az első „házasságtörténeti korszak” nagyjából a 17. századig, a reformáció kiteljesedéséig tartott. Itt egyfelől azt érdemes kiemelni, hogy – miként Roderick Phillips, az ottawai Carlton University történelemprofesszora Amit isten összekötött című könyvében hangsúlyozza – ekkoriban még nem demográfiai, gazdasági vagy bármilyen más határozta meg, hogy az emberek mit gondolnak a házasságról, illetve a válásról, hanem egyedül és kizárólag a vallási megfontolások. Másfelől azt is érdemes észrevennünk, hogy bár a reformáció per definitionem a korábbi keresztény felfogás megkérdőjelezéséről szól, a megkérdőjelezés nem azonos a szükségképpeni elutasítással, tehát elképzelhető lenne olyan forgatókönyv is, ahol pl. a szüzesség és a cölibátus házassághoz képesti magasabbrendűségét nem fogadják el (mint ahogy a reformáció valóban ezt tette), elfogadják viszont, hogy egy egyszer már érvényesen megkötött házasság nem bontható fel, és nem lehetséges a válás. De a protestánsok (Anglia kivételével) nem így gondolták, és ez azt eredményezte, hogy a házasságról folytatott vitáról hosszabb távon a formáról a tartalomra helyeződött a hangsúly.
Eközben a vallás szerepe visszaszorult, ésaz ipari forradalmat követően már döntően a világi szabályozás vált meghatározóvá. Amennyiben pedig élünk azzal a feltételezéssel, hogy ugyanúgy, mint ahogy az ipari forradalom korszakhatár volt, az lesz az információs forradalom is, akkor eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy ez hasonlóképpen a jelenlegi szabályozási struktúra meggyengülését fogja eredményezni, vagyis: a világi jog szerepét többé-kevésbé valami más veszi el. Ennek talán már vannak is jelei: gondoljunk csak mondjuk a házasság nélkül tartósan együtt élőkre, akik közösen vesznek házat, vállalnak gyereket stb.
Ők persze megtehetik azt, hogy különböző, a házasságtól független polgári szerződéseket kötnek. Illetve a jövőben lehetséges (vagy legalább elképzelhető) olyan modell is, ahol erre egyre kevésbé van szükség: ma adott esetben azért kell rögzíteni, hogy kit hány százalék illet meg a közös lakásból, mert az egyszerűen túl sokat ér. Azt viszont senki nem rögzíti, hogy az evőeszközök kihez kerüljenek, és ennek megfelelően elképzelhető (ismét hangsúlyozom: elvileg) az is, hogy a GDP olyan mértékben megnő, hogy valójában nem igazán érdemes foglalkozni a közös ingatlan felosztásával: majd legfeljebb vesznek újat külön-külön. Vagy éppen valamiféle technológiai áttörés olcsóvá teszi az egészet; vagy éppen az eddigi, birtokolt lakás helyett a bérelt lakás terjed el, és akkor legfeljebb az aktuális bérleti díjról beszélhetünk, nem pedig a lakás áráról. És így tovább: ezen a ponton azt érdemes észrevenni, hogy számos különböző tényező eredményezhet változást.
Mint ahogy a házasság jelenlegi társadalmi funkciója is megváltozhat: most többek között az a szerepe, hogy a külvilág felé jelezze, hogy két ember összetartozónak tekinti magát. Eddig ezt deklarálandó el kellett menniük az anyakönyvvezetőhöz – már csak azért is, mert nem álltak a rendelkezésünkre más eszközök.
Most viszont már vannak más lehetőségeink is: én is leginkább azáltal tájékoztattam az ismerősemet eddigi, hosszú távú kapcsolatom (értsd: házasság) véget éréséről, hogy a Facebook-on megváltoztattam az adatlapomat, a jövőben legalábbis nem zárható ki, hogy ez lesz az elterjedt megoldás. Vagyis: talán a Facebook-on vagy egy más, hasonló társas site-on fogjuk bejelenteni az együttélés kezdetét és végét – különösen, hogy így (a rendszer működéséből eredően) leginkább azokhoz fog eljutni a hír, akik kapcsolatban álnak velünk (és talán majd arra is lesz módunk, hogy meghatározzuk, hogy az ismerőseink körén belül ki tudja meg és ki nem). Innentől kezdve viszont át fog értékelődni, hogy a Facebook milyen választási lehetőségeket kínál: csupán azt-e, hogy "kapcsolatban", vagy azt is, hogy „tartós kapcsolatban” vagy esetleg azt is, hogy „több partnerrel kapcsolatban”. És így tovább.
És akkor ez lesz az a pillanat, amikor az állami szabályozást és a jogot – legalább részben – egy új információs technológia váltja fel – ha ugyan tényleg így alakul.

A harmadfokú gép nyomában

Jelenleg kétféle gépet ismerünk: az egyik lényegében anyag-, a másik információmozgatást végez, és a kérdés az, hogy „vajon ez a két fogalmi szint – az anyag és az információ – minden, ami létezik?” – írja a csillagász Paul Davies A kísérteties csönd című könyvében. Vagyis nem lehetséges-e, hogy vannak „még az információnál is magasabb fogalmi szintek”, és ennek megfelelően olyan gépek is, melyek ezeken a szinteken dolgoznak?
Majd pedig azzal folytatja, hogy egy harmadik szint „soha nem fog megmutatkozni az információk szintjén végzett megfigyelésekkel”, de a helyzet még ennél is bonyolultabb lehet.

Elképzelhető például, hogy nincs tovább és nincsenek további szintek az információ fölött – ami persze eléggé kiábrándító lenne, de egyelőre nem zárható ki. Abból, hogy az első után felfedeztünk egy másodikat is, miért lenne szükségszerű, hogy létezik egy harmadik és egy sokadik is? Azaz az egyik lehetséges modellben csupán energiával és információval számolhatunk.
Egy másikban több, de mindenképpen véges számú réteget találunk, és ennek megfelelően véges számú különböző gép létezik: energiát feldolgozó, információt feldolgozó, valami mást feldolgozó...  és így tovább. Ezek egymásra rétegződnének, miközben legalul lenne a hagyományos energiafeldolgozó mechanizmus.
Illetve elképzelhető az is, hogy bár az információ mellett akadnak más, egyelőre számunkra még ismeretlen lehetőségek is, ezek nem valamiféle hierarchiában helyezkednek el, hanem mindegyik ugyanazon a szinten és ugyanúgy közvetlenül az energiafeldolgozó gépre épül rá, mint ahogyan a számítógép is teszi. Mivel az „energiagépnek” mindenütt ott kell lennie az alapoknál, ezért ha találnánk – a gondolatkísérlet kedvéért játszunk el ezzel a feltételezéssel – egy nem földi eredetű gépe, amely azon kívül, hogy energiát fogyaszt, látszólag nem csinál semmit, akkor okunk lenne gyanakodni.
Abból, hogy léteznek a más szintek, nem következik szükségszerűen, hogy meg is fogjuk őket találni. Ahhoz, hogy ebben biztosak lehessünk, egyrészt abban kellene biztosnak lennünk, hogy az emberi civilizáció elég ideig létezik ahhoz, hogy minden olyan lehetőséget és összefüggést felderítsünk, amit egyáltalán érdemes (eközben abból indulok ki, hogy bár esetleg nagyon nagy számú, de csupán véges számú felfedezni való van). Borges a Bábeli Könyvtárban egy olyan világot írt le, ahol minden elképzelhető, adott hosszúságú (410 oldalas) könyv megtalálható, és a könyvtárosok az értelmes szöveget tartalmazó köteteket keresik (ami nem is olyan egyszerű feladat, hiszen egy szöveg sokkal többféleképpen lehet értelmetlen, mint nem az), és ahhoz, hogy sikerrel járjanak, elegendő időre van szükségük. Egy hasonlattal élve: ha az emberiség élettartama legfeljebb ahhoz elég, hogy néhány polcot böngésszen végig, akkor semmi sem garantálja, hogy a kezünkbe fog kerülni a harmadik (vagy sokadik) szintre vonatkozó leírás.
Tovább bonyolítja a dolgot,hogy mi van, ha a könyvtáros eljut ugyan a megfelelőkötetig, de nem tudja elolvasni, mert nem ismeri a nyelvet? Wigner Jenő (miként ebben a blogban többször hivatkoztam már erre) annak idején úgy fogalmazott, hogy „egy kutya sok mindent megtanulhat, de a szorzótáblát lehetetlen neki megtanítani”, és minden bizonnyal velünk is hasonló a helyzet, vagyis: megvannak a magunk korlátai. És bár ismét csak minden bizonnyal előállíthatóak a  képességeinket és lehetőségeinket kiterjesztő eszközök (mint ahogy mondjuk a számítógép is ilyen), innentől kezdve a számomra azért legalábbis kétesélyesnek tűnik a dolog.

Gépesíteni házi kedvenceinket

Jelenleg ha egy reklámba gyereket vagy kutyát teszünk, akkor garantált a siker. A jövőben lehet, hogy ugyanez lesz a helyzet a robotokkal is – itt persze ne valamilyen zörgő fémkasznira gondoljunk.
Mark J. Penn statisztikus azt írja a Microtrendsben, hogy a háziállatok „kiszorítják a gyerekeket mint első számú társ az amerikai háztartásokban”. 1988-ben a háztartások 56, ma 63 százalékában, vagyis több, mint kétszer annyiban van négylábú (vagy tollas, esetleg akváriumi) kedvenc, mint ahányban gyerek. Ráadásul az utóbbi 15 év arról szólt, hogy ahány százalékkal csökkent a gyerekes, annyival nőtt a háziállatos otthonok száma, az pedig egyenesen árulkodó, hogy a legtöbb ilyen 24 – 45 éves, gyermektelen nők tulajdonában van, és persze az életkor meghosszabbodásával egyre több az olyan család is, ahol az idős pár a gyerekek felnevelése után vásárol valamilyen állatot. A piacon pedig az „emberi minőségű” állattáp és állatoknak szánt szájvíz mellett többek között megjelentek nem csak az állatékszerek, de az állati öregedés elleni krém is, miközben kedvenceink – a jobb tápláléknak és gondoskodásnak köszönhetően – akár 3-4-szer hosszabb ideig élnek, mint harminc éve. És így tovább egészen azokig a szállodákig bezárólag, melyek nem csupán megengedik, hogy magunkkal vigyük a kutyánkat, de de külön kutyaágyat is kínálnak neki. Meg addig, hogy 2004-ben egy kaliforniai bíróság 39,000 dolláros kártérítést ítélt meg egy állatorvosi műhibáért.
Vagyis a házi állatokat egyre kevésbé tekintjük tulajdonnak, és túl azon, hogy ez felveti azt a kérdést is, hogy minél kevésbé vagyontárgy, annál inkább problémás, hogy milyen alapon birtokoljuk őket, számunkra most az is érdekes, hogy miként láthattuk, a háziállatok jelenleg – mondhatni – a gyerekek rovására terjednek, és eközben képesek ha nem is ugyanazt az érzelmi kötődést kiváltani, mint a gyerek, de legalább helyettesíteni.
Amennyiben viszont ez így van, úgy a mostani történéseket mintegy annak a főpróbájának tekinthetjük, ami a komplexen viselkedő háztartási robotok elterjedésével válik majd elképzelhetővé. Ugyanis a kutyákhoz, macskákhoz és bármi egyébhez nem azért vonzódunk, mert ezek hús-vér teremtmények, hanem azért, mert a külsejük és a viselkedésük alkalmas arra, hogy bizonyos érzéseket/érzelmeket váltson ki. Annak viszont semmi elvi akadálya sincs, hogy a viszonylag közeli jövőben olyan gépeket készítsünk, melyek mind kinézetüket (vagyis: puhák, nagy szeműek stb. lesznek a mai „robotkutyákkal” ellentétben), mind egyéb tulajdonságaikat tekintve olyanok lesznek (sőt, olyanabbak), mint az „igaziak”. Elvégre akár még jobban is szerepelhetnek, hiszen amellett, hogy még inkább személyre szabottá tehetjük majd őket, mint egy igazi állatot, és még inkább hozzáigazíthatjuk a viselkedésüket az igényeinkhez, elképzelhető olyan forgatókönyv is, ahol az ember kisgyermek korában megkap egy ilyen robotot, és az – ellentétben a kutyával vagy macskával – élete végéig vele marad. Vagyis az életünknek minden más házi kedvencnél inkább folyamatosan a része marad.
Az egésznek talán az lehet a következménye, hogy – kissé leegyszerűsítve – több robot = kevesebb gyerek, de azért még ha tényleg megvalósulna is ez a forgatókönyv is, túlzás lenne arra számítani, hogy ez majd az emberiség végét jelenti. Inkább arra készülhetünk fel, hogy első lépésben a hagyományos kedvencek száma fog visszaesni, a második lépésben pedig annak sem lesz akadálya (de persze én is csak találgatok), hogy robot kedvenceink – egy hagyományos kutyával ellentétben – egyre inkább emberszerűvé váljanak, és egyszer majd – ad absurdum – majdhogynem szimbiózisban fogunk élni velük.
Ami persze további jogi és érzelmi bonyodalmakhoz vezethet. De az még odébb van, ha egyáltalán megvalósul.

Újratervezni a matematikát

A többek között a numerikus megismerést is tanulmányozó francia kutató, Stanislas Dehaene azt mondja A számérzékről szóló könyvében, hogy „jelenleg csak igen kevés tény támasztja alá azt a feltevést, hogy a nagy matematikusok... különleges neurológiai felépítéssel rendelkeznek“. Leginkább azért sikeresek, mert „jelentős időt szánnak erre a tevékenységre“, és innentől kezdve tulajdonképpen bárkiből matekzseni lehetne – mármint ha el tudnánk érni, hogy annyira érdekelje a dolog, hogy éjjel-nappal vele foglalkozzon. Nem nehéz tehát amellett érvelni, hogy a közoktatás ezen a területen egyszerűen siralmas teljesítményt nyújt. Nem csak nálunk, hanem nagyjából a világon mindenütt.
Aminek viszont minden bizonnyal jelentős részben az az oka, hogy - ismét csak Dehaene szerint - a matematika története nem más, mint az a folyamat, mely során „a matematikai fogalmak... egyre jobban alkalmazkodnak agyunk korlátaihoz“, és a matematikusok az időben előre haladva „munkájuk közben önkéntelenül is egyre jobban agyunk szerkezetének korlátaihoz illővé tették e [matematikai] jeleket“. Ami egyáltalán nem volt egyszerű: bár mi néhány év alatt meg tudjuk tanulni a helyi érték használatát, évszázadokig tartott, amíg kidolgoztuk.
Ez számomra legalább két, egymással is összefüggő kérdést vet fel. Egyfelől, hogy nem lehetséges-e, hogy még nagyon az elején járunk a matematikának az „agyunkhoz való igazításában”? És hogy ennek megfelelően elképzelhető-e, hogy a harmadik (vagy századik) évezred embere egy, a mostaninál mérhetetlenül kézhez állóbb matematikával fog rendelkezni? Különösen, ha a jövőben a matematikusok eddigi próba-szerencse módszeren alapuló és persze az előzmények által legalább részben korlátozott próbálkozásait szisztematikus tökéletesítés váltaná fel.
Ez átvezet minket a másik kérdéshez is, vagyis ahhoz, hogy a fentebbiek szerint az általunk használt matematika nem „természettől fogva“ adott. Az pedig, hogy látszólag meghökkentően hatékony bizonyos jelenségek (bár korántsem az összes) leírásában, arra vezethető vissza, hogy az agyunk - saját korlátai által betárolva - mind a természeti folyamatok, mind pedig a matematika esetén ugyanazokkal a feltétezésekkel él. Értsd: ezek szerint a természeti jelenségek nem matematikailag megalapozottak, hanem annyi történik csupán, hogy mi ugyanazon a szemüvegen keresztül értelmezzük őket, amelyen keresztül a matematikát is.
Amennyiben ez így van - és nekem meggyőződésem, hogy igen -, úgy érdemes lenne eltűnődni azon is, hogy milyen, másfajta agyak számára működőképes matematikák létezhetnek? A jelenlegi számítástechnika például egészen biztosan nem jó kiinduló pont, mert az emberi matematikát használja, de minden bizonnyal lehetségesek teljesen másmilyen megközelítések, amelyeket teljesen másmilyen logika szerint működő számítógépek használnának.
Még akkor is, ha mi ezt érthető módom még csak elképzelni sem tudjuk.

Nem élhetek irányított ökoszisztéma nélkül

Vajon miért van az, hogy miközben vannak, akik felemelik a szavukat az állatok megölése és megevése ellen, aközben senki sem tiltakozik, ha a róka széttépi a nyulat, kérdezi Paul Graham Raven, a Futurismic főszerkesztője. Ebből a problémából kiindulva  akár a világűr kolonizálására vonatkozó terveket is érdemes újragondolni.

Jeremy Bentham angol filozófus valamikor a 19. század fordulója körül úgy vélte, hogy az állatokkal kapcsolatban elsősorban nem azt kellene megválaszolnunk, hogy képesek-e beszélni vagy gondolkodni, hanem azt, hogy „tudnak-e szenvedni“. Julian Baggini mai angol filozófus viszont A tányérra kínálkozó malac című könyvében azt mondja, hogy az igazi probléma nem is annyira a pillanatnyi fájdalom (elvégre az úgyis pillanatnyi és elmúlik), hanem az, hogy emlékeznek-e rá az állatok, és „tudják-e előre, hogy be fog következni... elképzelhető-e például, hogy a horgászbot végén himbálódzó hal tulajdonképpen nem is szenved a lassú és fájdalmas haláltól, csupán egymástól független, fájdalmas pillanatok sorát éli át?“
Vagyis érdemes lehet eltérő módon kezelni az „alacsonyabb“ meg a „magasabb rendű“ életformákat, és ez akár még azt a felfogást is megalapozhatja (mármint ha egyetértünk a fentebbi megkülönböztetéssel), amely az embert az állatvilág részélnek tekinti ugyan, de egyben az összes többi állattól eltérőnek és másnak, és ennek megfelelően nem csak a szenvedésének szentel nagyobb figyelmet, hanem úgy általában is.
Ami azért nem mindegy a számunkra, mert az űr kolonizációjával kapcsolatos elképzelések mintha szándéktalanul bár, de egy olyan „nyúl és róka“ helyzetet eredményezhetnének, ahol talán nem is mi lennénk a ragadozó. Viszont a fentebbiek értelmében más súllyal esik latba egy rovar vagy egy hal, mint az emberi faj eltűnése. Egyszerűen más kategória.
Viszont ahhoz, hogy a Földön kívül bárhol tartósabban megvethessük a lábunkat, önfenntartó ökoszisztémát kellene létrehoznunk, és ez két problémát is felvet. Az egyik az, hogy nem tudjuk, hogy miként kellene ezt csinálni még akkor sem, ha az egyetlen általunk ismert önfenntartó ökoszisztéma: a Föld valóban működik (és az ember legfeljebb kisebb anomáliákat képes ugyan okozni benne, de a működését egészen biztosan nem fogja leállítani). Ebből azonban nem következik szükségképpen, hogy viszonylag kicsiben: akkorában, mint egy önfenntartó űrállomás, holdbázis vagy marsi település is megvalósítható. A zárt és önfenntartó üvegház-világként megépített Bioszféra 2 látványos kudarca a 90-es évek elején, ahol a kísérlet során a megporzó rovarok kipusztultak, és innentől a rendszer is működésképtelenné vált, mintha arra utalna, hogy nem. És még ha sikerülne is, akkor is ott van az, amit Pálfy József úgy fogalmaz meg a Kihaltak és túlélők című könyvében, hogy „szinte minden faj kihalt“. Értsd: a természetes környezet nem éppen biztonságos hely, és még ha megépítenénk is egy mesterséges bioszférát, és még ha beletörődnénk is abba, hogy a működőképes bioszféra nem feltétlenül egyenlő a kellemes bioszférával (és egyáltalán nem biztos, hogy ki tudjuk belőle hagyni a számunkra nem kívánatos elemeket, mint amilyenek a legyek meg a szúnyogok), akkor még mindig fennállna annak a lehetősége, hogy nem a nekünk kedvező irányban zajlanak benne a változások. Például az ökoszisztéma ugyan fennmarad, de mi is ugyanúgy eltűnünk, mint a Bioszféra 2-ből a méhek.
Vagyis a cél nem egyszerűen egy működőképes és kis méretű ökoszisztéma megépítése kellene, hogy legyen, ha egyszer el majd akarjuk hagyni a Földet, hanem egy olyan, amely úgy működik ugyan, mintha természetes lenne, ám eközben úgy tudjuk irányítani/szabályozni, mint egy gépet. Nem esküdnék ugyan meg rá, hogy ez lehetetlen; arra viszont igen, hogy semmiképpen sem olyan egyszerű, mint ahogyan szeretnénk.

http://futurismic.com/2010/12/14/what-could-be-worse-than-human-extinction/

Az információs tájkép 2011-ben

Noha Randy Johnston technológiai szakértő úgy fogalmaz, hogy ami jövőre ránk vár, az „nem revolúció, hanem evolúció“, azért minden bizonnyal sok minden meg fog majd változni. Talán még az is, hogy mit értünk internet alatt.

A felhasználók felől nézve ez többek között azt jelenti, hogy a a „nagy“ böngészők (Internet Explorer, Mozilla, Chrome; meg persze a Safari és az Opera is) új verziói már html5 támogatással jönnek majd ki, és az élesedő versenynek köszönhetően valójában egyre kevésbé lesz lényegi különbség közöttük a tudásukat és teljesítményüket tekintve. És mivel a html5 egyben a RIA-t (Rich Internet Applications) is jelenti, ezért amikor  elkezdik  web lapokat html5-re átírni, akkor az internet minden korábbinál „alkalmazás gazdagabbá" és multimédiásabbá válik. Innentől kezdve viszont az eddigi „szöveg alapú internettől“ egyre inkább elmozdulunk a „multimédia internet“ felé, és ez azt a kérdést is felveti, hogy a keresőkkel mi lesz. Ezek ugyanis az alapelveket/alaptechnikát tekintve a Google megjelenése óta (vagyis a 90-es évek vége óta) nem változtak meg igazán.
A számítástechnikában több, mint egy évtized persze óriási idő, és ez a változatlanság minden bizonnyal ara vezethető vissza, hogy nem lehet (vagy legalábbis egyszerűen nem lehet) jobban csinálni a keresést - legalábbis addig, amíg szövegekben keresünk. A tartalom jellegének megváltozása azonban azonban szükségessé fogja tenni új keresési módszerek alkalmazását is, bár arra nem igazán számíthatunk, hogy néhány év múlva ugyanúgy egy ma még névtelen garázscég fogja a piacot uralni, mint ahogy annak idején a Google meg a Facebook is mintegy a semmiből bukkant elő. Ugyanis ők még egy-egy kialakulóban lévő területeken váltak meghatározóvá, most viszont például a keresőgépek piacára való belépés is kimondottan tőkeigényes a dolog (nem véletlen, hogy a Google mintegy 70 százalékos részesedése mellett lényegében csak a Yahho! meg a Bing van jelen a nyugati piacon). Mondhatni, a keresést tekintve az információs vadnyugat kora vége tért.
A másik, témánk szempontjából alapvető jelentőségű (és egyáltalán nem mellékesen az előzőt erősítő) tendencia eközben az, hogy az emberek egyre inkább okos telefonokat és tábla gépeket fognak használni az internet elérésére, és mivel az eszköz visszahat a célra, ezért ez is komoly mértékben fogja befolyásolni a felhasználói szokásokat. Például egy okos telefonon nem írunk meg szívesen egy olyan hosszú bejegyzést, mint amilyen ez is. Sőt, megkockáztatom, hogy egy alapvetően multimédiára kihegyezett tábla gépen sem, és így ez a felhasználók által előállított szöveges tartalmak csökkenését fogja eredményezni - miközben a beépített web kameráknak köszönhetően egyszerűbb lesz egy videó bejegyzést közzé tenni, és ez ismét csak az internet multimédiás felfogását fogja erősíteni. És bár nem gondolom, hogy a hagyományos, számítógépen keresztül történő internetezés az egyik napról a másikra megszűnne (sőt, az egyik évről a másikra sem), távlatilag azért arra számíthatunk, hogy a hagyományos „számítástechnikai számítástechnika“ egyre inkább el fog válni a „felhasználói számítástechnikától“, és a két terület egyre inkább különböző lesz.
Mármint ha igazam van, mert ez természetesen egyáltalán nem biztos. Az viszont igen, hogy a számítástechnikai tájkép 2011-ben (meg meg még sokáig azután is) eléggé változékony lesz ahhoz, hogy érdemes legyen odafigyelni rá; illetve az is, hogy jósolgatni mindig szórakoztató dolog.
A többi pedig előbb-utóbb majd úgyis kiderül.

Polikróm időben írni

Stephen Colbert amerikai humorista szerint „a USA Today-t inkább USA Yesterday-nek kellene hívni“. Ami alatt az értendő, hogy az eddigi, szakaszos működésű sajtótermékeket az internetnek köszönhetően folyamatos működésű hír site-ok váltották fel, és ennek nagyon is komoly következmények vannak. A dologban az a legironikusabb, hogy amikor a USA Today 1982-ben megindult, akkor a technikai haladás zászlóshajójának számított: műholdon keresztül sugározták szét, hogy egyszerre 17 városban lehessen kinyomtatni.

Amikor a Google elkezdte a hagyományos könyvek millióit bedigitalizálni, akkor ezzel mintegy azt sugallta, hogy „a könyv örök“, és tíz vagy kétszáz év múlva is ugyanazok a formák és tartalmak lesznek érdekesek a számunkra, mint most (vagy - mondaná Colbert - mint tegnap). Valójában azonban ilyesmiről szó sincs, és azok a formák a modern értelemben vett regénytől az enciklopédiáig bezárólag, melyek a nyomtatás elterjedésével emelkedtek fel, a nyomtatás visszaszorulásával együtt minden bizonnyal ugyanúgy el fogják veszíteni a jelentőségüket, mint ahogy a klasszikus görög tragédiával meg a hősénekkel is történt. A hagyományos megoldás mellett például már itt van a Wikipedia, amely nem jobb vagy rosszabb mondjuk egy akadémiai lexikonnál, hanem teljesen más. De ugyanez a helyzet a hírekkel is: az online megjelenés minden korábbinál inkább a folyamatos frissülés felé való eltolódást jelenti, cserébe pedig azért, hogy percekkel az esemény után már olvashatjuk a róla szóló beszámolót (majd pedig a folyamatos frissítéseket), mind a terjedelemmel, mind pedig a részletességgel, pontossággal stb. kapcsolatos elvárásokat egyre inkább fel kell adnunk. Ami persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne maradna hely a komoly elemzéseknek: azt viszont igen, hogy szükségképpen a rövid formák fognak dominánssá válni - annak minden lehetséges előnyével és hátrányával együtt.
És ehhez járul az is, hogy az interneten máshogy olvasunk és dolgozzuk fel az információt, mintha papír alapon olvasnánk.
Cory Doctrow egy 2007-es, az olvasásról szóló írásában (You Do Like Reading off a Computer Screen) többek között arról is beszámol, hogy miközben elvileg éppen az adott esszéjén dolgozott volna, aközben alig tíz perc alatt megnézte a leveleit; törölt két spam-et; letöltött egy Sptephen Colbert-videót a Youtube-ról - és így tovább. Aki szokott hálózatba kötött számítógéppel dolgozni, az pontosan ismeri ezt a jelenséget, és a következtetés olyan kézenfekvő, hogy majdhogynem fölösleges leírni: „nem szeretünk hosszú szövegeket olvasni a monitoron“, mondja Doctrow. Ugyanis egy ilyen sok lehetőséget (és sok választást) kínáló környezetben miért is korlátoznánk magunkat egyetlen témára. Korábban, az „olvasás korában“ valójában persze nem nagyon volt más lehetőségünk, mint az asztalnál üldögélni egy könyvvel a kezünkben - ma viszont nem ez a helyzet.
Ebben az is szerepet játszik, hogy az ember számára - evolúciós múltjából kifolyólag - nem az egyetlen tevékenységnek szentelt, ún. monokróm idő a természetes: ez csak nagyjából az ipari forradalommal (és egyáltalán nem mellékesen a modern olvasási szokások kialakulása idején) párhuzamosan jelent meg, amikor a gyárak szükségessé tették, hogy ne a saját, hanem a gépek által megkívánt ritmusban dolgozzunk. A polikróm időben viszont éppen úgy élünk, mint ahogy egy vadászó-gyűjtögető (később pedig többek között Doctrow is) töltötte napjait, vagyis: többé-kevésbé ötletszerűen váltogatva, hogy éppen mit csinálunk, és egy adott tevékenység - ellentétben a gyári munkával - nem sajátítja ki teljesen az adott időtartamot.
Ehhez a Penguin szakembere, Jeff Gomez Print is Dead című könyvélben (amit persze nyomtatott formában olvastam:-) azt teszi hozzá, hogy teljesen „mindegy, hogy az emberek mennyire »szeretik a könyvet«, [már ma is] a számítógépek világában élünk“. És ez bizony polikróm időt jelent.
És bár nem arról van szó, hogy ez „jobb“ a monokróm időnél, az azért egészen biztos, hogy „természetesebb“ az ember számára, tehát könnyen átállunk rá, és nem nehéz megjósolni, hogy egyre inkább ez válik majd meghatározóvá. Viszont sem a polikróm időben való létezéssel, sem pedig a polikróm időben való olvasással nincs összhangban a hagyományos regény, elvégre nagyon hosszú időt és kizárólagos figyelmet követel. A Háború és békét nem lehet úgy olvasni, mint ahogy az interneten kattintatunk, és ebből akár az is következhet, hogy a hagyományos regény napjai meg vannak számlálva (legyen az klasszikus mű, krimi vagy éppen science-fiction). Továbbá az is, hogy a viszonylag közeli jövő a rövid, önmagukban is gyorsan elolvasható, különálló egységekből felépülő narratíváé lesz. Mármint ha egyáltalán megmarad az igény a hagyományos történetmesélésre, mert ismét csak Gomez szerint „a televíziós valóságshow felemelkedése megmutatja, hogy az embereknek immár nincs türelmük a cselekményszálakhoz, karakterekhez és plotokhoz“. És akkor viszont ki tudja, mi jön.
De én azért inkább kíváncsian, mint aggodalommal figyelem, hogy mi történik, és titokban (vagy nem is annyira titokban) arról is meg vagyok győződve, hogy most lesz csak igazán izgalmas és kihívást jelentő dolog „írónak“ lenni. Most ugyanis bátran nekiállhatunk a kísérletezésnek. Bátrabban, mint eddig bármikor.