A metafikció után

A metafikció – mondja John Garner amerikai író - „stílusában és témájában egyaránt a fikció [tényére] fókuszál”, nem pedig arra, hogy a realista kelléktárat felvonultatva egyfajta valóságot hozzon létre, amely – amennyiben jól van megírva – mintegy magába szippantja az olvasót.
Maga a fogalom az 1960-as években terjedt el, de persze korábban is írtak már ilyen műveket (gondoljunk csak Sterne Tristram Shandyjára), és számomra ez azért izgalmas téma, mert miközben arról szól, hogy teljesen máshogyan is lehet írni, mint ahogyan Flaubert óta a realista regényírók csinálják, két kérdést is felvet. Egyfelől, hogy miért gondoljuk egyáltalán, hogy érdemes megkülönböztetni a metafikciót a hagyományos művektől. Másfelől, hogy miként és milyen irányba lehet továbblépni. És ez viszont részben arról is szól, hogy mit tekintünk az irodalom lényegének.
Ami az első kérdésre adható választ illet, valójába nem szükségszerű, hogy létezzen különbség a az írás révén megteremtett „valóság” meg maga az ennek a célnak az elérésére használt eszközök között.
A nyelv és gondolkodás viszonyáról folytatott vitában vannak, akik az egyiket vagy a másikat tartják elsődlegesnek. Meg olyanok is, akik azt mondják, hogy ezt a kettőt ugyanolyan értelmetlen megkülönböztetni, mint az alagutat meg a boltívet, melyek kölcsönösen feltételezik egymást., és ebben az értelemben egyáltalán nem szükségszerű a fikció és a meteafikció megkülönböztetése sem. Ugyanúgy, mint ahogy ma legtöbbünknek nem jutna eszébe az „istenes” és a „nem istenes” irodalmat megkülönböztetni sem.
Ami viszont részben válasz a második kérdésre is, ugyanis a fentebbiek alapján az gyanítható, hogy miközben a belátható jövőben továbbra is fognak metafikciót írni (mert miért is ne írnának), aközben újabb megközelítési módok bukkanhatnak fel. Méghozzá – nevezzük talán így – külső, illetve belső megközelítési módok.
Például fontossá válhat egy, az irodalom számára külsődleges szempont: mondjuk az, hogy mennyire elkötelezett a környezetvédelem iránt. Nagyjából a 20. század elejére konszenzus alakult ki azzal kapcsolatban, hogy az „igazi irodalom” a jellemábrázolásról és a stílusról szól – legalább elvileg elképzelhető azonban egy ellenkező irányú elmozdulás is. Ez persze teljes átrendeződéshez vezetne, hiszen a krimi vagy éppen a SF ma azért nem egyenrangú az „igazi szépirodalommal”, mert nem az „igazi szépirodalom” által fontosnak tartott értékekre koncentrál.
Viszont az elképzelhető korántsem azonos a valószínűvel: a 18. század elején a mai értelemben vett irodalmat kezdték megkülönböztetni a többi írott dolgoktól (kezdve a közönséges levelén és befejezve a filozófiai műveken), és egyelőre semmi jel nem mutat rá, hogy más lenne a tendencia. Vagyis személy szerint arra számítok, hogy a következő újdonság is ugyanolyan „belső” újdonság lesz, mint amilyen a metafikció volt – de azzal kapcsolatban elképzelésem sincs, hogy pontosan micsoda.