Egy közkönyvtár pedig soha nem lehet olyan személyre szabott, mint a saját könyvtár – és ennek megfelelően nem is lehet olyan nagy mértékben az ember énjének (vagy legalábbis választásainak, érdeklődéseinek, elfogultságainak és gyengeségeinek) visszatükröződése. Az általam összeállított könyvtárat már csak az is különlegessé teszi, hogy minden egyes könyv megvásárlása, lévén végesek a rendelkezésemre álló pénzforrások, szükségképpen egy másik könyvről való lemondást is jelentik – olyan sajátosság ez, amellyel a Washingtoni Nemzeti Könyvtárnak nem kell szembenéznie (vagy legalábbis nem ilyen formában). Amúgy pedig ezáltal egy saját könyvtár leginkább az Alexandriai Könyvtár előtti korszak könyvgyűjteményeire emlékezetet: ezek Manguel szavaival élve amennyiben nem hivatalos iratgyűjteményekként szolgáltak, úgy nem voltak mások, mint „egy-egy ember olvasmányainak privát gyűjteményei”, és ez túlságosan kevés könyvet jelentett ahhoz, hogy az olvasónak soha ne kelljen visszatérnie a korábbi olvasmányaihoz.
Alexandriában viszont úgy tervezték, hogy a Föld össze írott művét fogják összegyűjteni. Ptolemaiosz tudósai szerint ez mintegy kétszáz (vagy esetleg ötszáz) ezer tekercset jelentett, ráadásul az Alexandriai Könyvtár mai értelemben véve nem is annyira könyvtár, mint inkább kutatóközpont volt, és nem olyan hely, mint ma: ahová tudósok járnak kutatni.
Manguel a sajátját valahai középiskolája: a Colegio Nacional de Buenos Aries könyvtára mintájára képzelte el, és részletesen leírja, hogy nap közben az egyik oldalon a szomszéd tyúkjaira lát rá, a másikon pedig a templomra (amelyhez valaha az ő háza is tartozott). De aztán éjszaka minden más lesz, és idézi Walter Benjamint, aki viszont Hegelt idézi, aki szerint „Minerva baglya csak akkor kezd repülni, amikor leszáll a sötétség”. Ennek megfelelően Manguel is rengeteg időt tölt esténként a könyvei között. Ehhez képest Montaigne (az ő három kötetben megjelent esszéire most, írás közben is rálátok) viszont azt mondta, hogy nap közben igen, de utána alszik, mert mert addigra a teste éppen eleget szenvedett az elme időtöltései miatt, és bizonyos értelemben hozzám is ez a megoldás áll közelebb. A térbeli hasonlóságokon túl persze nincs túlságosan sok egybeesés a kettőnk magánkönyvtárai között: mindkét esetben a magasban, Montaigne-nek a vártorony emeletén, nekem a családi házunk padlásán található a könyvtáram. És hozzá hasonlóan – kissé más okokból ugyan, de - éjszaka én sem szívesen megyek fel: a könyvtáram kulcscsomójáról kis elemlámpa lóg, az egyetlen villanykörte ugyanis túlságosan gyenge ahhoz, hogy odafent akár csak nap közben is bevilágítsa a könyvespolcokat.
Ám így sem szoktam megtalálni, amit keresek. Igaz, túlságosan nagy a rendetlenség, és az újabb és újabb könyvekkel együtt csak rosszabbá válik a helyzet. Másfelől viszont talán abban az értelemben mégis Manguelhez állok közelebb, hogy egy gyors becslés alapján úgy számolom, hogy a dolgozószobámban, ahol az éjszakáim egy részét is töltöm, jelenleg is mintegy ezer könyv lehet. Azaz mintha csak a fenti könyvtár miniatűr mása venne körül mind nap közben, mind pedig éjszakánként, és évekre elegendő olvasmányom lenne akkor is, ha immár egyetlen újat sem vásárolnék, és évekig ki sem mozdulnék innét.
Megnyugtató tudat.
Az viszont kevésbé megnyugtató, hogy a padláson felhalmozott könyvek végig-, illetve újraolvasásához egészen biztosan nem lenne elég a hátralévő életem, és akkor még nem is említettem az igazi könyvtárakat. Akár a gödöllőit vagy az Akadémiait, amelyekbe rendszeren járok, akár pedig mondjuk a Széchényit, ahol fiatal koromban, még egyetem előtt dolgoztam raktárosként. Ezek – egyébként nem különösebben meglepő módon – jóval nagyobb mennyiségű tudást tartalmaznak, mint ami egy ember (bárki) számára elérhető.
De egy pillanatra még hadd kanyarodjam vissza a saját könyvtáramhoz. A családi házunk padlását az előző tulajdonos be akarta építeni, hogy majd ott lakjon az egyik gyerek, de aztán máshogy alakult. Soha sem fejezték be a munkálatokat, és azóta, hogy közel tíz éve megvettük, mi is csak a tetőt szigeteltük le, hogy védjük a könyveket a hidegtől meg a nedvességtől. A betonra pedig ócska padlószőnyeget terítettünk, és most azon állnak a könyvespolcok, és műanyag fólia borítja az egészet a por ellen. Amúgy pedig ide kerül fel minden más is, amire már nincs szükségünk, de még nem dobjuk ki: régi számítógépek és monitorok; feleslegessé vált szekrény; bőrönd gyerekjátékokkal tele... Nem wunder-, hanem trivialkammer: nem különösebben felemelő hely még nap közben sem, amikor viszonylag világos van. De még így jóval több tudást tartalmaz, mint amire valaha is szükségem lehet (noha közelről sem mindent, amit esetleg tudni akarok). És ez csak az első lépés.
A második pedig az, amikor Borges egy olyan univerzumot ír le a Bábeli Könyvtár című novellájában, amely nem csupán több, de – legalábbis egyes feltételezések szerint – minden, adott keretek között megjeleníthető információt magába foglal (meg persze minden értelmetlen karaktersorozatot is ugyanúgy). Vagyis a Bábeli Könyvtár ebben az értelemben mintegy az Alexandriai kiterjesztése: ez utóbbi ugyanis – a történelem folyamán talán először – nem speciális könyvgyűjtemény akart lenni, hanem egy olyan, amely minden írott tudást magába foglal, és ezáltal mintegy átértelmezte a könyvtár addigi céljait is, amely aztán látszólag Borgesnél teljesedik ki.
Nem mintha a Bábeli Könyvtárban nem lenne nagyon is könnyű gyenge pontokat, sőt, logikai hibákat találni. Például a leírás szerint vannak benne WC-k, és vannak benne fülkék, ahol a könyvtáros állva alhat; étkező helyekről viszont nem hallunk. Mint ahogy azt sincs okunk elhinni, hogy a lokális megfigyelésből (mely szerint minden könyv pontosan 410 oldal hosszú) az következne, hogy ebben az egész könyvtár-univerzumban sincsenek sokkal rövidebb vagy sokkal hosszabb művek. Egy „totális bábeli könyvtár” magába foglalná a borgesi homokkönyvet is, amely viszont – többek között - tartalmazna minden, a Bábeli Könyvtárban előforduló művet is. Eközben nem csak a Borges által emlegetett ortográfiai jeleket használhatná, hanem kezdve az olyan rendszereken, ahol egyfajta bináris kód szolgál az írás alapjául (illetve a bináris kód különféle változatai, ahol a 0-t és az 1-et a végtelen számú különböző írásrendszerben végtelen számú különböző módon jelölik), és befejezve azokon az ábécéken, amelyek végtelen számú írásjelből épülnek fel: valahogy úgy, ahogyan ismét csak Borgesnél Funes, az emlékező állt neki újra elnevezni a számokat – mindegyiknek saját, különálló nevet adva (és el is jutva több, mint 20 ezerig). Egy ilyen rendszer legfeljebb Berkeley istene számára lenne megtanulható, de ez elvileg nem kellene, hogy kizárja, hogy az ezzel az írásrendszerrel készült művek mindegyike is megtalálható a totális bábeli könyvtár” polcain. Ugyanúgy, mint ahogyan mondjuk a Voynich-kézirat minden lehetséges változata is (és némi iróniával akár azt is kérdezhetnénk, hogy nem éppen a Voynich-kézirat léte a bizonyíték-e amellett, hogy mindaz, amit a fentebbiekben leírtam, nem holmi képzelődés, hanem maga a valóság).
Ám még ha így lenne is, a Bábeli Könyvtár még mindig nem lehetne teljes: ugyanis értelemszerűen csak az írott forrásokat foglalhatja magába. Viszont a különböző szobrokat, festményeket, filmeket és mindazokat a további megoldásokat nem, amelyek az írástól eltérő módon és a valóság egy kissé más vetületét jelenítik meg. Ad absurdum akár azt is mondhatnánk, hogy az Alexandriai vagy éppen a Bábeli Könyvtár legfeljebb önmagához képest lehet teljes (vagy totális, ha úgy jobban tetszik), de nem a Világmindenséghez viszonyítva.
Márpedig ez a megkülönböztetés az írás és a dolgok (tárgyak) között, nem biztos, hogy indokolt, és nem biztos, hogy az utóbbiakat érdemes kirekeszteni a világ számunkra fontos részéből. George Steiner ugyan arra panaszkodik, hogy az 1600-as évek óta „a szavak világa összezsugorodott. A transzfinit számokról nem beszélhetünk másként, csak matematikailag”, és általában véve is az egész modern világrendszer (merthogy nem csupán a tudományosság, de a festészet vagy a zene is) a szó ellen hat, hiszen „hallatlanul nehéz egy Jackson Pollock-festményről vagy Stockhausen egy-egy kompozíciójáról értelmes dolgokat mondani”. Ez azonban félreértés: sem az Utolsó vacsora, sem egy Gesualdo-mű nem írható le szavakkal, és a matematika esetében nem történt más, mint elérhetővé vált egy korábban megközelíthetetlen terület, és a középkor vége óta ha nem is a szó, de az írott szó (mindenféle más, de hasonlóképpen írott jelrendszerekkel kiegészítve) éppen hogy teljesen meghatározóvá vált – és mindez többek között azért lehetséges, mett a nyomtatásnak köszönhetően a szövegek sokszorosítása (bármilyen más dolog sokszorosításához képest) hallatlanul egyszerűvé vált, ám ugyanez a folyamat a többi, az érdeklődésünkre számot tartó tárgy esetében nem játszódott le. Azokra gondolok itt, amelyek a tipikusan középkor végi (bár vannak antik előfutárai) és tipikusan európai kuriozitások kabinetjében: a wunderkammerben találhatóak. A talán első, ilyen fantasztikus gyűjteményt bemutató ábrázolás Ferrante Imperato 1599-es Historia Naturaléjából származik, és egy olyan helyiség látható rajta, amelyben még a mennyezetet is különleges halak, rákok és egy kitömött krokodil mellett más, egzotikus, kipreparált lények borítják. Lejjebb madarak, és általában véve is van itt minden: botanika, zoológia meg alkémia is.
A könyvek pedig nem elkülönítve, egy könyvtárban, hanem a kép jobb oldalán, egy szekrényben kapnak helyet, mintegy kiegészítve a többi ritkaságot és kuriózumot. Elvégre egy ilyen 17. századi wunderkammerben tényleg minden ritkaság és érdekesség megtalálható volt a szobroktól, festményektől és az óraszerkezetektől kezdve a „távoli földekről” származó tárgyakig, tehát miért éppen a könyvek hiányoztak volna. Nem véletlen, hogy jó néhány későbbi nagy természettudományos múzeum kezdte pályafutását ilyen kollekcióként egészen a modern múzeum archetípusának tekinthető British Museumig bezárólag.
De a hasonlóságokat azért nem szabad túlbecsülni: a wunderkammerben kontextusából kiragadva és legfeljebb egy szűk réteg számára hozzáférhető módon mutatták be az érdekességeket, melyektől azt várták, hogy kicsiben bár, de valamiképpen majd az egész világot leképezik: hogy mikrokozmoszként a makrokozmosz másolatai lesznek. Akárcsak a modern könyvtár a tudásé.
Ezt a gondolatot tovább víve Manguel azt mondja, hogy „amennyiben a könyvtár a világ tükörképe, úgy a katalógus pedig a tükör tükörképe”. Kétségtelenül költői kép, valójában azonban mindkettő valamiféle redukció csupán: a katalógusban bejegyzés mindössze utal egy önmagánál jóval komplexebb és teljesebb dologra: magára a könyvre.
Hasonlóképpen. a Bábeli Könyvtárat – még a legtotálisabb formájában is – csupán valamiféle szegényes tervszerűsítésnek tekinthetjük. Elvégre nem tartalmaz mást, mint betűket (és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy 25 ortográfiai jelet használ-e, mint Borges Bábeli könyvtársa vagy megszámlálhatatlanul sokat). Egy valóban teljes bábeli rendszernek asz összes könyv mellett minden elképzelhető és legalább elvileg lehetséges tárgy (dolog és élőlény vagy legalább valahai élőlény maradványa) minden lehetséges verzióját is tartalmaznia kellene, mintha valamiféle végtelen kiterjedésű wunderkammer lenne. Nem csak azt a kipreparált krokodilt, amely Imperatonál központi helyet foglal el a képen, hanem egy olyan krokodilt is, amely a megszólalásig hasonlít ugyan hozzá, de a szíve helyén egy egy öklömnyi gyémánt; egy zsugorított emberfej vagy éppen ennek a szövegnek egy változata található arany lapra írva, kőbe vésve, kínai írásjelekkel stb. Meg egy olyat is, amely bár máskülönben a megszólalásig hasonlít az előbbi krokodilra, ám sokkal-sokkal nagyobb, és ezért kitömött testében egy könyvtárat (kocsmát, bordélyt) rendeztek be; és egy olyat is, amely szinte mindenben hasonlít erre az óriáskrokodilra azzal a különbséggel, hogy száz éven keresztül minden nap felolvasnak előtte egy olyan verset, amely kizárólag erre az alaklomra íródott, és utána rögtön el is égették... meg sem kísérlem az összes lehetőséget felsorolni, hiszen akkor beszélnem kellene egy olyan verzióról is, ahol minden nap egy a betűvel kezdődő verset olvastak fel – meg egy olyanról, amelynek minden nap egy szonettet; vagy egy a betűvel kezdődő szonettet – és így tovább. Ehhez képest a Bábeli Könyvtár határozottan szegényesnek tűnik az egyszerűen a betűk kombinációin alapuló, hipercsillagászati számú, de mégiscsak korlátozott lehetőségeivel. És ennek a korlátozottságnak a felismerése elvezet ahhoz a kérdéshez is, amely miatt úgy érzem, hogy érdemes volt ezt az egészet megírnom. Ahhoz, hogy miként érdemes elképzelni (vagy legalább megpróbálni elképzelni) a „jövő könyvtárát”.
Egy Korby Parmell nevű szerző néhány évvel ezelőtt tanulmányt írt „a wiki mint wunderkammer” címmel, és ebben azt fejtegette, hogy míg a wiki kollaboratív wunderkammer, addig a blog lényegében a modern kor személyes kuriozitás kabinetjének a megfelelője, és ez szerinte jól megmagyarázza, hogy a Wikipédiában például miért nem (vagy nem csak) a hagyományosan fontos dolgok találhatóak meg, hanem mindazok is, amelyeket az emberek érdekesnek tartanak. Hiszen miért is foglalkoznának mással a saját szabad idejükben. És ugyanerre vezethető vissza az is, hogy számos sikeres és népszerű blog (szóljon bár technikáról, képzőművészetről vagy vagy tudományról) valójában nem más, mint kuriozitásgyűjtemény.
Másfelől viszont a blog (a wikihez hasonlóan) első sorban szövegből áll, amit legfeljebb kép (esetleg mozgókép) meg hang egészít ki, és ellentétben a valahai kuriozitás-kabinetekkel, tárgyak éppúgy nem találhatóak benne, mint ahogy rendszerint a könyveken kívül egy mai könyvtárban sem. Viszont miközben az előbbi esetben szükségképpen van így (elvégre egy fizikailag létező dolgot nem lehet feltölteni az internetre), az utóbbi esetben eljátszhatunk azzal, hogy mi lenne, ha átértelmeznénk az eddigi (vagy legalábbis az utóbbi századokban jellemző) elképzeléseinket a tudásról és a tudás tárolásáról. Mert tökéletesen megértem ugyan Manguelt, amikor arról ír, hogy mennyire központi szerepet játszik az életében a könyvtár (mint ahogy annak idején Borgesében is vagy annak ellenére, hogy nem szándékozom nevetségessé válni amiatt, hogy hozzájuk mérem magam, az én éltemben is). De ebből nem következik, hogy nem lehetséges egy olyan modell, ahol a leírt információ mellett hasonlóan fontos szerep jut annak is, hogy milyen megérinteni egy szobrot vagy éppen milyen egy krokodil bőrének a tapintása. Hiszen egy dolog leírása ugyanúgy nem azonos magával a dologgal, mint ahogy a katalógus sem a könyvtárral, és a könyvtár sem maga a világ, bármennyire is szeretnénk olykor azt képzelni. Azaz ilyen tudás soha sem lesz megszerezhető a könyvtárban – hacsak át nem értelmezzük a fogalmát, és olyan hellyé nem változtatjuk, ahol a könyvek mellett valódi tárgyak is vannak. Éppen úgy, mint a wunderkemmerben annak idején.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése