Az ötlet több irányba fejleszthető tovább: a muzsikus, aki nem csak a zongorát, hanem a világ összes hangszerét hallja; vagy pedig az ember (a kém, hétköznapi halandó, háziasszony, bárki), aki az összes kimondott szót. De hallhatná egyszerre az összes valaha kimondott szót is (azokat is, amelyek egy olyan nyelven hangzottak el, amelyet ma már nem ért és nem beszél senki; és azokat is, amelyeket még nem létező nyelveken fognak egyszer, a távoli jövőben kimondani), és így tovább. Ugyanezt persze eljátszhatnánk egy festővel is (az összes kép); egy fényképésszel (értelemszerűen az összes fénykép); egy operatőrrel (az összes film); egy parfümkészítővel (aki hangok vagy képek helyett minden illatot vagy minden szagot érez) vagy éppen egy borkóstolóval is.
Ehhez képest Borges az Alefben egy olyan „dolgot” vagy jelenséget – nevezzük talán így – ír le a 19. lépcsőfok alatt, amelyben „a világegyetem minden helye megtalálható, de tisztán és minden oldalról láthatón”. A kiindulási pont pedig az elbeszélés szerint az, hogy egy bizonyos Carlos Argentino Daneri: A Föld című verses műve „a bolygó leírását” foglalta volna magába. A történet idején Daneri már elkészült néhány résszel: például azzal, amely Queesland államról szól; az Ob folyó egy néhány km hosszú részének, valamint egy Veracruztól északra található gáztartály és egy, a „híres brightoni antikvárium” mellett található gőzfürdő leírásával meg néhány más helyével. Ezeket Borges a jelek szerint teljesen ötletszerűen válogatta ki, és ez persze valójában már az Alefre utal, de még mielőtt erre kitérnék, hadd játsszam el azzal az ötlettel, hogy mi lenne, ha valaki – pontosabban valakik – megvalósítanák Daneri tervét.
Borges Tlönnel kapcsolatban említi, hogy „Alfonso Reyes beleunt ebbe a kicsinyes detektívrobotba [a tlöni enciklopédia után], és azt javasolja, hogy fogjunk össze, lássunk munkához, és mi írjuk meg közösen a sok és vaskos kötetet” (mint ahogy egyébként valójában tényleg így jött létre – már amennyire a fikció esetén a „létrejönni” kifejezés használható – Tlön is). Miért is ne tehetnénk ugyanezt ezt egy szintén az egész világ bemutatását megcélzó leírással is. Nem kell más hozzá, mint egy világméretű, olyan önkéntesekből álló szervezet, amelynek tagjai vállalják, hogy versbe szedve elkészítik egy adott terület (egy utca vagy egy könyvesbolt vagy egy kereszteződés) leírását. Aztán elég az egyes műveket a megfelelő földrajzi koordinátákhoz kell kapcsolni a Google Maps segítéségével (amely minden bizonnyal kellőképpen borgesi konstrukció ahhoz, hogy megfeleljen a céljainknak), és innentől kezdve lenne egy olyan térképünk (és persze valóságleírásunk), amely versekből épülne fel – ha adott esetben mégoly rosszakból is, mint Daneri versei.
Ami persze egyfajta teljességet jelent, bár legalább ugyanolyan messze van a tökéletes leírástól, mint a Borges által leírt Alef egy „totális Aleftől”. Ugyanis a novellában az Alef egy olyan „kis tarka, szivárványló gömb... amely szinte elviselhetetlenül” ragyog, az „átmérője két vagy három centi”, és ennek ellenére is tartalmazza az egész világűrt: „nem kicsiben, hanem eredeti térfogatával”, és „egyetlen pillanatban sok-sok millió gyönyörű vagy borzasztó eseményt” lehet rajta keresztül megfigyelni (valójában az összeset).
Itt a novellában egy meglehetősen hosszú – és meglehetősen félrevezető – lista következik ezekről az eseményekről (vagy inkább dolgokról). Borges előbb kijelenti, hogy „megoldhatatlan a fő kérdés: a végtelennek akár csak részleges felsorolása”, majd pedig éppen ezt teszi: „mozgalmas tenger”; labirintus (amely valójában London); egy „kör alakú, szikkadt földdarab” a járdán; „domború egyenlítői sivatagok”; „Invernessben egy asszony” és annak „vadul lobogó” haja meg „büszke alakja”; mellrák, „egy adrogüéi villában Plinius első, Philemon Holland-féle fordításának egy példánya”, és „egyszerre minden oldal minden betűje”, így tovább éppen olyan kuszán és véletlenszerűen, mint amilyen kuszák és véletlenszerűek a Daneri által tervezett elbeszélő költemény elkészült részletei. „Szédület fogott el és sírtam mondja a felsorolás végén Borges -, mert szemeim látták ezt a titkos és sejtelmes tárgyat, amelynek nevét bitorolják az emberek, de amit soha ember nem látott: a megfoghatatlan világegyetemet”.
Ám ezzel nem csak az a gond, hogy a novella szerint Daneri persze már jóval Borges előtt látta mindezt; és nem is csak az, hogy a leírások lényegében ugyanúgy a Földre szűkítik le a „mindenség” értelmezését, mint ahogy Daneri is kizárólag a Földet akarta megverselni, de a csillagokat és galaxisokat nem.
Hanem legalább ugyanilyen mértékben az is, hogy valójában két problémával van dolgunk: egyfelől azzal, hogy nem sűríthető be minden – fogalmazzunk talán így – az összes, a Világegyetemmel kapcsolatos kép egy ilyen kis térrészbe anélkül, hogy ne veszne el közben majdnem minden információ. Másfelől pedig amennyiben ez a sűrítés valamiképpen mégis lehetséges lenne, még mindig nem lennénk képesek felfogni a látottakat: ugyanúgy nem, mint ahogy azzal sem boldogulnánk, ha ugyanarra a vetítővászonra egyszerre végtelenül sok filmet vetítenénk nekünk. Ami egy ember számára még csak nem is értelmetlen kuszaságnak tűnne, hanem sejtésem szerint leginkább egyenletes szürkeségnek: hiszen végtelenül sok film esetén a vászon minden egyes pontjára végtelenül sok fekete, fehér vagy bármilyen más színű képpont jutna, és ez esetben a csoda megtörténtéhez: az összes film egyszerre történő látásához (vagy éppen Borgesnél a „megfoghatatlan világegyetem” érzékeléséhez) a fantasztikus mozi (vagy éppen az Alef) mellett egy nem kevésbé fantasztikus képességekkel felruházott emberre is szükségünk lenne. Hacsak nem élünk azzal a feltételezéssel, hogy amennyiben a 19. lépcsőfokot egy darab összehajtogatott zsákvásznon fekve figyeljük, az valamiféle belső átalakulást eredményez bennünk, de számomra jóval valószínűbbnek tűnik, hogy Borgesnek egyszerűen nem jutott eszébe eltűnődni a fentebbieken.
Mint ahogy valószínűleg azon sem, hogy az Alef lehetne ennél jóval (sőt, mérhetetlenül) univerzálisabb is. Túl ugyanis azon, hogy teljesen felesleges volt valamiféle fizikai kiterjedéssel rendelkező entitásként leírni (nyugodtan állíthatta volna róla Borges, hogy egy végtelenül kicsiny kiterjedésű pont, amely mégis mindent magában foglal – ez sem lett volna lehetetlenebb, viszont jobban illett volna az egész mögött meghúzódó metafizikai koncepcióhoz), eljátszhatott volna azzal a gondolattal is, hogy az Alef ne csak az aktuális jelen egy állóképszerű pillanatát mutassa meg, hanem a teljes múltat is. Meg persze az ugyancsak teljes jövőt, mert ez a Borges-féle verzió azzal, hogy mindössze a jelenre korlátozódik, ugyanúgy távol áll a teljességtől, mint Asselineau muzsikusa, aki csupán a zongorákat hallotta – de a hegedűket, orgonákat és minden más lehetséges hagyományos vagy egzotikus hangszert viszont nem.
És ezzel még mindig nincs vége, ugyanis egy fiktív Alef kiterjedhetne nem csupán a létező, de az összes lehetséges világokra is. Ennek az érzékeléséhez és felfogásához egy, még a borgesi Alefet érzékelni képes lénynél is mérhetetlenül tökéletesebbre lenne szükség – és ezen a ponton eszünkbe juthat a Borges által olyannyira kedvelt Berkeley, aki szerint „esse est percipi”, vagyis: létezni annyi, mint észlelve lenni, és aki úgy vélte, hogy Nigel Warburton angol filozófus megfogalmazásával élve „Isten minden tárgyat állandóan észlel, ezért a világ akkor is létezik, amikor földi halandó nem észleli”. És ami azt illeti, egy istennél kevésbé tökéletes lény képtelen is lenne ez a végső Alefet minden részletében felfogni.
Borges ugyan egészen biztosan nem a fentebbi logika alapján állítja az elbeszélés végén, hogy „a Garay utcai Alfe hamis Alef volt”, de azért lehet ebben az állításban valami. Hiszen legalább ugyanolyan tökéletlen és nem teljes, mint Daneri tervezett elbeszélő költeménye. Vagy mint maga az Alefről szóló borgesi elbeszélés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése