John Gardner amerikai író szerint a modern értelemben vett, realista regénynek az a célja, hogy „életszerű és folyamatos álmot” hozzon létre, és a különböző írói módszerek ennek az elősegítésére szolgálnak.
Vagyis Alain Robbe-Grillet, a francia „új regény” képviselője nem véletlenül panaszkodik arra az 1960-as években, hogy az „egymást követő számos kísérlet, mely igyekezett kizökkenteni a megszokott kerékvágásból az elbeszélő irodalmat, legfeljebb elszigetelt műveket eredményezett... [és] egy sem tudott annyi olvasót meghódítani, mint a polgári regény”. Ugyanis a jelek szerint létezik egy lehető legjobb realista regényírói technika, és minden ettől való eltérés azt eredményezi, hogy az olvasó nem tud olyan mértékben belefeledkezni a történetbe, mint ahogy különben tudna.
Arról viszont szó sincs, hogy ez lenne az egyetlen lehetséges megoldás. Némi leegyszerűsítéssel akár azt is azt mondhatnánk, hogy a regény leginkább az agyunkra hárítja a fiktív világ megjelenítését, a film viszont mindent megmutat helyettünk: a megjelenítés terhét leginkább a technológiára hárítja át. Ezáltal lényegesen egyszerűbb megoldást kínál, és bár mi tekinthetjük előnyének, hogy a regény esetében a fantáziánkat kell használnunk, ugyanilyen joggal felfoghatjuk úgy is, hogy amíg nem volt más megoldás, addig kénytelenek voltunk ehhez a módszerhez folyamodni.
A közeljövőben viszont az elektronikus olvasók elterjedése legalábbis lehet, hogy azt fogja eredményezni, hogy a hagyományos „szöveg alapú” történeteket egyre könnyebb lesz „filmalapú” történetekkel felcserélni, elvégre egy iPad-szerű készülék ugyanolyan könnyen megjeleníti majd őket, mint egy közönséges dokumentumot, és innentől kezdve miért is ne mozdulnánk el ebbe az irányba. Hiszen egyszerűbb nézni, mint olvasni (és aki ebben kételkedne, az vesse csak össze az olvasási meg tévézési statisztikákat).
Ebből a nézőpontból szemlélve a történetet a mozi volt az első hullám; a televízió a második, és az, amit egyelőre az e-könyv forradalmának tekintünk, valójában ezen a vizualizációs folyamaton belül lesz a harmadik hullám, és a történet nem az elektronikus könyvről, hanem az új, multimédiás alkalmazásokról fog szólni. A realista történetmesélést pedig a vizuális történetmesélés fogja felváltani. Műfajok persze már máskor is haltak ki: George Steiner például megírta A tragédia halálát, de említhetnénk a hőseposzt is, ami ma már szintén legfeljebb az irodalomtörténet, nem pedig az élő irodalom része. Viszont valószínűleg most először fordul majd elő, hogy a műfajjal együtt a hordozó közeg is megszűnik, és ez bizony elég nagy különbség.
2010. május 20., csütörtök
2010. május 17., hétfő
Mire (lesz) jó az olvasás?
Az olvasás célja a könyvnyomtatás megjelenését követő időkben első sorban az erkölcsi épülés, illetve emellett egyre inkább a tájékozódás volt. Ez utóbbi mind fontosabbá válását jól mutatja például a szótárak, táblázatok, enciklopédiák növekvő népszerűsége (amelyeket nem folyamatosan, hanem lapozgatva-böngészve kellett olvasni őket – ellentétben a „hagyományos” könyvekkel). Ami pedig az olvasás harmadik, lehetséges célját illeti, az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros szerint már a 15. században is felbukkantak többé vagy kevésbé burkoltan, ám vitathatatlanul szórakoztató szándékú művek. Az a gondolat azonban, hogy egy könyv elsősorban mint időtöltés jön számításba, csak a „fogyasztói társadalom” születésekor vált elfogadottá nagyjából a 18. századtól - azzal párhuzamosan, hogy elterjedt a színházba járás, a lóverseny meg a hasonlók, és a szabadidő egyéb lehetséges eltöltési módjai is üzleti alapokra helyeződtek.
Vagyis megfigyelhető, hogy az időben előre haladva változik, hogy hová esik a „könyvolvasás súlypontja”, és ma (legalábbis a nyugati társadalmakban) az erkölcsi oktatást megcélzó művek gyakorlatilag elveszítették a jelentőségüket. Ez persze nem szükségképpen jelenti azt, hogy az erkölcsi kérdések kevésbé fontosak lennének, mint korábban: azt viszont igen, hogy más csatornákon keresztül jutunk hozzá a válaszokhoz.
Érdekes lenne tudni, hogy egyfelől a jövőben vajon ugyanúgy eljelentéktelenedhet-e a könyv, illetve általában véve a nyomtatott szöveg szórakoztató (meg emellett az eszképista: „menekülési”) funkciója is; másfelől pedig, hogy milyen szerepe lesz a jövőben, amikor „tájékozódni” (tanulni) akarunk majd.
És talán még ennél is érdekesebb kérdés, hogy vajon ma vannak-e olyan, egyelőre „lappangó”, de a későbbiekben majd ugyanolyan alapvetőnek bizonyuló funkciói az olvasmányainknak, mint amilyen „az erkölcsi épülés korában” a szórakoztatás volt, amelyről akkoriban senki sem gondolta volna, hogy érdemes komolyabb figyelmet szentelni neki. Vagy pedig nincsenek ilyenek – elvégre attól, hogy bizonyos időszakokban voltak, nem szükségszerű, hogy most is létezzenek.
2010. május 15., szombat
Könyvinformatika?
Rob Kling amerikai kutató úgy fogalmaz a társadalmi informatikával kapcsolatban, hogy ez „az a tudomány, amely az információs és kommunikációs technológiáknak azon aspektusait tanulmányozza, melyek interakcióba lépnek az intézményi és kulturális tartalmakkal”. A fogalom bevezetése pedig azért vált szükségessé, mert a társadalom legkésőbb a 90-es évek elejére a komputerizálódás új korszakába lépett.
Most pedig valami hasonlót lehet elmondani a könyvvel kapcsolatban is: hogy ezen a területen is „új korszak" köszöntött be, és az, ahogy az modern kultúrában kulcsszerepet játszó könyv a számítástechnikával kapcsolatba kerülve tökéletesen átformálódik, szükségessé teszi, hogy ebből a nézőpontból (is) átértelmezzük a dolgot. Az eddigi történetet csakúgy, mint ahogy azt is, ami ezután következik, és ennek az új területnek a leírására vezetem be – egyelőre afféle neologizmusként - a könyvinformatika („book informatics”) fogalmát, amely lehetővé teszi, hogy olyan, eddig egymástól függetlennek tekintett témákat is egységesen tudjunk tárgyalni, mint amilyen például az ékírásos szövegek létrejöttének hatásai a korai civilizációkra; a kódexet megelőző tekercs használatából adódó adatvisszakeresési nehézségek; a tartalomjegyzék és az oldalszámozás elterjedésének hatásai meg azok a problémák, melyek akkor bukkannak fel, ha az eddig állandónak tekintett szöveg egyetlen gombnyomással módosíthatóvá válik.
Vagyis itt az ideje, hogy komolyabban is lekezdjünk ezzel a területtel foglalkozni – aztán majd meglátjuk, hogy tényleg lesz-e belőle valami.
http://www.indiana.edu/~tisj/readers/full-text/16-3%20kling.pdf
Most pedig valami hasonlót lehet elmondani a könyvvel kapcsolatban is: hogy ezen a területen is „új korszak" köszöntött be, és az, ahogy az modern kultúrában kulcsszerepet játszó könyv a számítástechnikával kapcsolatba kerülve tökéletesen átformálódik, szükségessé teszi, hogy ebből a nézőpontból (is) átértelmezzük a dolgot. Az eddigi történetet csakúgy, mint ahogy azt is, ami ezután következik, és ennek az új területnek a leírására vezetem be – egyelőre afféle neologizmusként - a könyvinformatika („book informatics”) fogalmát, amely lehetővé teszi, hogy olyan, eddig egymástól függetlennek tekintett témákat is egységesen tudjunk tárgyalni, mint amilyen például az ékírásos szövegek létrejöttének hatásai a korai civilizációkra; a kódexet megelőző tekercs használatából adódó adatvisszakeresési nehézségek; a tartalomjegyzék és az oldalszámozás elterjedésének hatásai meg azok a problémák, melyek akkor bukkannak fel, ha az eddig állandónak tekintett szöveg egyetlen gombnyomással módosíthatóvá válik.
Vagyis itt az ideje, hogy komolyabban is lekezdjünk ezzel a területtel foglalkozni – aztán majd meglátjuk, hogy tényleg lesz-e belőle valami.
http://www.indiana.edu/~tisj/readers/full-text/16-3%20kling.pdf
2010. május 14., péntek
A tudományos hivatkozás jövője
A nyomtatott könyvek oldalszámozásának célja eredetileg valószínűleg nem a könnyebb visszakereshetőség és ennek megfelelően nem az olvasó, hanem „a könyvet készítő iparosok munkájának segítése volt”, írja Lucien Febvre és Henri-Jean Martin szerzőpáros A könyv születését tárgyaló művükben (egészen pontosan az Osiris által megjelentetett magyar kiadás 93. oldalán). A könyvkészítőknek azért volt szükségük az oldalszámozásra, mivel „az egyes ívek általában eltérő számú lapból álltak”, és máskülönben nem tudták volna, hogy melyik rész melyik után következik. Bár később ez a probléma megszűnt, a lapszámozás maradt, és a továbbiakban nem csupán a könyv használhatóságát nagy mértékben növelő tartalomjegyzékek meg név- és tárgymutatók épültek rá, illetve innentől kezdve a tudományos művek szerzői is megtehették, hogy a megfelelő oldalszámra hivatkoznak, amikor átvették egymás gondolatait.
Korábban viszont, a nyomtatás elterjedése előtt viszont forrásmegjelölésként annak a fejezetnek a címét vagy számát adták meg, ahol az adott rész volt található, de szokás volt a „szöveget könnyen beazonosítható rövid bekezdésekre... felosztani” is – elvégre az oldalszámozásra hiába is próbáltak volna hivatkozni. Ugyanis a különböző kéziratok különböző mennyiségű szövegeket zsúfoltak egy-egy lapra (és közben például mindenféle rövidítéseket is alkalmaztak, hogy takarékoskodni tudjanak a drága pergamennel vagy papírral).
Most, az e-book (illetve általában véve az elektronikus szöveg) elterjedésével részben hasonlók lesznek a a problémák, mint akkoriban. Azért csak részben, mert onnantól kezdve, hogy elektronikusan tároljuk a szöveget, két probléma merülhet fel: egy formai (akárcsak a kódexek korában) és egy tartalmi (és mindez persze elsősorban tudományos szövegeknél, mert hétköznapi körülmények között nagyjából mindegy, hogy kedvenc regényünkben pontosan a hányadik oldalon történik valami).
A formával kapcsolatban az lesz a gond, hogy ha a különböző e-olvasókon különböző nagyságúak az oldalak, úgy egy tudományos publikációban nem lesz értelme az oldalszámra hivatkozni. Eközben – ha e-book reader-független megoldásra törekszünk - nem tehetjük meg, hogy nem újratördelhető formátumot használunk. Azt viszont igen, hogy afféle szabványként egy „virtuális oldalt” határozunk meg, ahol mondjuk két- vagy mondjuk ötezer leütésenként kezdődik az új egység (függetlenül attól, hogy az aktuálisan, a képernyőn megjelenített szövegben hol van az oldaltörés), és ehhez viszonyítva adjuk meg az „oldalszámot”. Érdekes, hogy az interneten elérthető szövegekkel kapcsolatban eddig – legjobb tudomásom szerint – nem merült fel ilyen javaslat.
Viszont az e-book esetében nem csak a forma, de a tartalom is megváltozhat: az amazon.com a Kindle-n keresztül már most is bele szokott javítani a már eladott elektronikus könyvek szövegébe. Az viszont, hogy a szöveg nem feltétlenül állandó és változatlan, a tudományos hivatkozások esetén szükségessé teheti, hogy valamiféle időbélyeggel vagy verziószámmal együtt hivatkozzunk az adott forrásra – ahhoz hasonlóan, mint ahogy egy folyóiratcikknél is meg szoktuk adni, hogy melyik számban jelent meg vagy egy tudományos műnél, hogy hányadik és melyik kiadás. Ugyanekkor egyes (tudományos) kiadók talán nem csupán egy kész szöveget (cikket, könyvet, bármit) fognak eladni, hanem „supportot” is hozzá: akár a hibák korrekcióját, akár pedig a teljes „update-elést” is. Mintha csak egy szoftverről lenne szó.
http://mhpbooks.com/mobylives/?p=15106
Korábban viszont, a nyomtatás elterjedése előtt viszont forrásmegjelölésként annak a fejezetnek a címét vagy számát adták meg, ahol az adott rész volt található, de szokás volt a „szöveget könnyen beazonosítható rövid bekezdésekre... felosztani” is – elvégre az oldalszámozásra hiába is próbáltak volna hivatkozni. Ugyanis a különböző kéziratok különböző mennyiségű szövegeket zsúfoltak egy-egy lapra (és közben például mindenféle rövidítéseket is alkalmaztak, hogy takarékoskodni tudjanak a drága pergamennel vagy papírral).
Most, az e-book (illetve általában véve az elektronikus szöveg) elterjedésével részben hasonlók lesznek a a problémák, mint akkoriban. Azért csak részben, mert onnantól kezdve, hogy elektronikusan tároljuk a szöveget, két probléma merülhet fel: egy formai (akárcsak a kódexek korában) és egy tartalmi (és mindez persze elsősorban tudományos szövegeknél, mert hétköznapi körülmények között nagyjából mindegy, hogy kedvenc regényünkben pontosan a hányadik oldalon történik valami).
A formával kapcsolatban az lesz a gond, hogy ha a különböző e-olvasókon különböző nagyságúak az oldalak, úgy egy tudományos publikációban nem lesz értelme az oldalszámra hivatkozni. Eközben – ha e-book reader-független megoldásra törekszünk - nem tehetjük meg, hogy nem újratördelhető formátumot használunk. Azt viszont igen, hogy afféle szabványként egy „virtuális oldalt” határozunk meg, ahol mondjuk két- vagy mondjuk ötezer leütésenként kezdődik az új egység (függetlenül attól, hogy az aktuálisan, a képernyőn megjelenített szövegben hol van az oldaltörés), és ehhez viszonyítva adjuk meg az „oldalszámot”. Érdekes, hogy az interneten elérthető szövegekkel kapcsolatban eddig – legjobb tudomásom szerint – nem merült fel ilyen javaslat.
Viszont az e-book esetében nem csak a forma, de a tartalom is megváltozhat: az amazon.com a Kindle-n keresztül már most is bele szokott javítani a már eladott elektronikus könyvek szövegébe. Az viszont, hogy a szöveg nem feltétlenül állandó és változatlan, a tudományos hivatkozások esetén szükségessé teheti, hogy valamiféle időbélyeggel vagy verziószámmal együtt hivatkozzunk az adott forrásra – ahhoz hasonlóan, mint ahogy egy folyóiratcikknél is meg szoktuk adni, hogy melyik számban jelent meg vagy egy tudományos műnél, hogy hányadik és melyik kiadás. Ugyanekkor egyes (tudományos) kiadók talán nem csupán egy kész szöveget (cikket, könyvet, bármit) fognak eladni, hanem „supportot” is hozzá: akár a hibák korrekcióját, akár pedig a teljes „update-elést” is. Mintha csak egy szoftverről lenne szó.
http://mhpbooks.com/mobylives/?p=15106
2010. május 9., vasárnap
Mindörökké plágium?
Ha beírjuk a Google-be azt, hogy „nagyon fáj a dolog”; vagy éppen azt, hogy „nem tudom, mikor találkozhatunk”, illetve valami hasonlót, akkor jó néhány találatot fogunk rá kapni. Ezek persze eléggé sablonosak ahhoz, hogy az eredmény ne legyen meglepő, és nem is ezért érdemes foglalkozni a dologgal. Hanem azért, mert felveti a kérdést, hogy elképzelhető-e, hogy egyszer majd olyan mennyiségű szöveg lesz elérhető az interneten, hogy bármit találjunk is ki, azt már leírták előttünk. Vagyis mintha csak plágiumot követnénk el – vagy ami még rosszabb, mintha már nem lehetne új dolgokat kitalálni.
Elvileg persze egy véges nagyságú és véges ideig létező Világmindenségben korlátozott az elgondolható dolgok száma (mint ahogy egy olyanban is, amely végtelen ideig létezik a jövőben, és folyamatosan tágulva végtelen lesz a kiterjedése. Elvégre csak véges mennyiségű, kvantált energia áll a rendelkezésünkre). De a gyakorlatban azért mégsem fenyeget az a veszély, hogy egyszer majd megírunk egy cikket vagy egy regényt, majd pedig amikor rákeresünk, akkor arra szó szerint ugyanúgy – ad absurdum: ugyanazokkal a pongyolaságokkal és a helyesírási hibákkal együtt – rábukkanjunk. És nem is csak azért, mert 2007 óta a megtermelt információ mennyisége gyorsabban nő, mint a tároló helyé, és ezért szükségképpen és arányaiban egyre többet kell törölni a már meglévő tartalmak közül. Ez egy olyan trend, amely a jövőben akár meg is változhat.
Nagyobb súllyal esik viszont latba, hogy az idő múlásával a nyelv is változik, és bár a belátható jövőben is mindig néhány tíz- vagy legfeljebb néhány százezer szóval gazdálkodunk majd, ezek sem nem ugyanazok, sem nem ugyanolyan jelentésűek, mint mondjuk ötszáz évvel korábban. Arról már nem is beszélve, hogy hasonlóképpen változik a feldolgozható témák köre is: James Wood amerikai irodalomkritikus említi, hogy Saul „Bellownak szokása volt a repülésről írni, részben azért... mert ez [behozhatatlan] előnyt biztosított neki halott vetélytársaival szemben... Melville, Tolsztoj vagy Proust soha sem emelkedett a felhők fölé”.
Végezetül pedig azt se felejtsük el, hogy egyszerűen túlságosan sok a lehetőség. Daniel Dennett evolúcióbiológus számításai szerint a Moby Dick-nak mintegy száz millió olyan változata van, amely csupán egyetlen karakterben különbözik a többitől, és bár a szavak szintjén nagyságrendekkel kisebb a lehetséges variációk száma, még így is elég nagy ahhoz, hogy egy legfeljebb egy-két mondatnál hosszabb szöveg esetében gyakorlatilag nulla legyen annak a valószínűsége, hogy valaki azt pontosan, szóról szóra ugyanúgy leírja, mint mi. Még a hozzávetőleg ugyanazt a gondolatot is túlságosan sokféleképpen, túlságosan sokféle hosszúságban, túlságosan sokféle szót felhasználva és azokat számos, különböző struktúrába elrendezve fejezhetjük ki.
Vagyis ha megtalálunk egy általunk is leírt szövegrészletet az interneten, akkor az vagy egy elterjedt szószerkezet (közhely, stabil nyelvi alakzat) lesz, vagy idézet, vagy pedig plágium. Másra vajmi kevés az esély.
http://www.emc.com/collateral/demos/microsites/idc-digital-universe/iview.htm
Elvileg persze egy véges nagyságú és véges ideig létező Világmindenségben korlátozott az elgondolható dolgok száma (mint ahogy egy olyanban is, amely végtelen ideig létezik a jövőben, és folyamatosan tágulva végtelen lesz a kiterjedése. Elvégre csak véges mennyiségű, kvantált energia áll a rendelkezésünkre). De a gyakorlatban azért mégsem fenyeget az a veszély, hogy egyszer majd megírunk egy cikket vagy egy regényt, majd pedig amikor rákeresünk, akkor arra szó szerint ugyanúgy – ad absurdum: ugyanazokkal a pongyolaságokkal és a helyesírási hibákkal együtt – rábukkanjunk. És nem is csak azért, mert 2007 óta a megtermelt információ mennyisége gyorsabban nő, mint a tároló helyé, és ezért szükségképpen és arányaiban egyre többet kell törölni a már meglévő tartalmak közül. Ez egy olyan trend, amely a jövőben akár meg is változhat.
Nagyobb súllyal esik viszont latba, hogy az idő múlásával a nyelv is változik, és bár a belátható jövőben is mindig néhány tíz- vagy legfeljebb néhány százezer szóval gazdálkodunk majd, ezek sem nem ugyanazok, sem nem ugyanolyan jelentésűek, mint mondjuk ötszáz évvel korábban. Arról már nem is beszélve, hogy hasonlóképpen változik a feldolgozható témák köre is: James Wood amerikai irodalomkritikus említi, hogy Saul „Bellownak szokása volt a repülésről írni, részben azért... mert ez [behozhatatlan] előnyt biztosított neki halott vetélytársaival szemben... Melville, Tolsztoj vagy Proust soha sem emelkedett a felhők fölé”.
Végezetül pedig azt se felejtsük el, hogy egyszerűen túlságosan sok a lehetőség. Daniel Dennett evolúcióbiológus számításai szerint a Moby Dick-nak mintegy száz millió olyan változata van, amely csupán egyetlen karakterben különbözik a többitől, és bár a szavak szintjén nagyságrendekkel kisebb a lehetséges variációk száma, még így is elég nagy ahhoz, hogy egy legfeljebb egy-két mondatnál hosszabb szöveg esetében gyakorlatilag nulla legyen annak a valószínűsége, hogy valaki azt pontosan, szóról szóra ugyanúgy leírja, mint mi. Még a hozzávetőleg ugyanazt a gondolatot is túlságosan sokféleképpen, túlságosan sokféle hosszúságban, túlságosan sokféle szót felhasználva és azokat számos, különböző struktúrába elrendezve fejezhetjük ki.
Vagyis ha megtalálunk egy általunk is leírt szövegrészletet az interneten, akkor az vagy egy elterjedt szószerkezet (közhely, stabil nyelvi alakzat) lesz, vagy idézet, vagy pedig plágium. Másra vajmi kevés az esély.
http://www.emc.com/collateral/demos/microsites/idc-digital-universe/iview.htm
2010. május 6., csütörtök
A hangos olvasástól a matematikáig
1. Az első korszak a hangos olvasás kora volt. Szent Ágoston számára még meglepőnek tűnt, hogy Szent Ambrus egy szöveget nem hangosan, hanem magában olvas fel, és a néma olvasás csak évszázadokkal később vált általánosan elterjedtté.
2. A második korszakban már nem írták egybe a szavakat (mint korábban, amikor még abban bíztak, hogy a hallgató számára a füle majd úgyis tagolja a szöveget), illetve kialakult a kis- meg nagybetűk használata és a központozás.
3. A nyomtatás elterjedésével, a folyamat harmadik lépéseként a 16. századtól megjelentek azok a vizuális táblázatok a tudományos művekben, – mondja az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros a média társadalomtörténetéről írva -, melyeket „képtelenség volt... hangosan felolvasni”. Mint ahogy a tartalomjegyzékek sem a „fül számára” készültek, de ugyanígy említhetnénk a „szem számára” szerekeszett információk között az 1500-tól készülő asztronómiai, illetve a száz évvel később megjelenő logaritmus-táblázatokat is.
George Steiner angol irodalomkritikus azt mondja, hogy „a tizenhetedik századig a nyelv szférája átfogta szinte a tapasztalás teljes körét”, utána viszont „a szavak világa összezsugorodott. A transzfinit számokról nem beszélhetünk másként, csak matematikailag”, és a nyelv ilyen viaszszorulását szomorúnak tartja.
Szerintem azonban ugyanúgy, mint ahogy az irtás megjelenése lehetővé tette, hogy olyan fogalmakat hozzunk létre és használjunk, amelyek az írásbeliséggel nem rendelkező társadalmak számára leginkább elérhetetlenek (mint amilyen a történelem is), az, hogy elszakadtunk a hangos olvasástól, újabb lehetőségeket teremtett meg.
4. A negyedik lépésben pedig az én elképzeléseim szerint erre épült rá a modern matematikai jelrendszer, melynek „a története a fokozódó lefordíthatatlanságé”, hogy ismét Steinert idézzük.
Amennyiben viszont ez így van, akkor érvelhetünk amellett, hogy nem képzelhető el magas szintű matematika olyan társadalomban, amely nem dolgozta ki a a „szem számára szerkesztett információk rendszerét”, és érdekes kérdés, hogy ez elképzelhető lenne-e a nyomtatás feltalálása nélkül is. Mint ahogy az is érdekes kérdés, hogy az absztrakt, szavakkal kifejezhetetlen matematika (meg persze a kottaírás) mellé milyen más területek szavakkal szintén kifejezhetetlen szimbólumrendszerei lennének még kiépíthetőek.
2. A második korszakban már nem írták egybe a szavakat (mint korábban, amikor még abban bíztak, hogy a hallgató számára a füle majd úgyis tagolja a szöveget), illetve kialakult a kis- meg nagybetűk használata és a központozás.
3. A nyomtatás elterjedésével, a folyamat harmadik lépéseként a 16. századtól megjelentek azok a vizuális táblázatok a tudományos művekben, – mondja az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros a média társadalomtörténetéről írva -, melyeket „képtelenség volt... hangosan felolvasni”. Mint ahogy a tartalomjegyzékek sem a „fül számára” készültek, de ugyanígy említhetnénk a „szem számára” szerekeszett információk között az 1500-tól készülő asztronómiai, illetve a száz évvel később megjelenő logaritmus-táblázatokat is.
George Steiner angol irodalomkritikus azt mondja, hogy „a tizenhetedik századig a nyelv szférája átfogta szinte a tapasztalás teljes körét”, utána viszont „a szavak világa összezsugorodott. A transzfinit számokról nem beszélhetünk másként, csak matematikailag”, és a nyelv ilyen viaszszorulását szomorúnak tartja.
Szerintem azonban ugyanúgy, mint ahogy az irtás megjelenése lehetővé tette, hogy olyan fogalmakat hozzunk létre és használjunk, amelyek az írásbeliséggel nem rendelkező társadalmak számára leginkább elérhetetlenek (mint amilyen a történelem is), az, hogy elszakadtunk a hangos olvasástól, újabb lehetőségeket teremtett meg.
4. A negyedik lépésben pedig az én elképzeléseim szerint erre épült rá a modern matematikai jelrendszer, melynek „a története a fokozódó lefordíthatatlanságé”, hogy ismét Steinert idézzük.
Amennyiben viszont ez így van, akkor érvelhetünk amellett, hogy nem képzelhető el magas szintű matematika olyan társadalomban, amely nem dolgozta ki a a „szem számára szerkesztett információk rendszerét”, és érdekes kérdés, hogy ez elképzelhető lenne-e a nyomtatás feltalálása nélkül is. Mint ahogy az is érdekes kérdés, hogy az absztrakt, szavakkal kifejezhetetlen matematika (meg persze a kottaírás) mellé milyen más területek szavakkal szintén kifejezhetetlen szimbólumrendszerei lennének még kiépíthetőek.
2010. május 3., hétfő
A Bábeli Könyvtártól az adatbázis-internetig
A Borgessel foglalkozó irodalom egyik visszatérő gondolata, hogy a Bábeli Könyvtár című novella bizonyos értelemben az internetet előlegezi meg. Ebben egy olyan könyvtár leírása szerepel, ahol minden 410 oldalas könyv megtalálható – vagyis minden, bizonyos feltételek között elképzelhető szöveg. Ezzel a mennyiséggel kapcsolatban a filozófus Willard Van Orman Quine egyenesen a „hipercsillagászati számosságot” emlegeti, ugyanis mintegy 100 az egymilliomodikon könyvről van szó (miközben egyes becslések szerint a látható Univerzum „mindössze” 10 a 80-dikon részecskét tartalmaz). Számunkra azonban érdekesebb, hogy ha könyvtárhoz hasonlítjuk, akkor az internetet lényegében szövegalapúnak képzeljük el – noha nem biztos, hogy a jövőben is az lesz. Sőt, éppen ellenkezőleg.
Garry Wolf a Wiredtől azt írja, hogy az utóbbi időben az elektronikus szenzorok kisebbek, olcsóbbak és megbízhatóbbak lettek; ma már szokványosának számít, ha hordozható számítástechnikai eszközök (első sorban okos telefonok) vannak nálunk; a „social média” pedig nem csupán elfogadhatóvá, de egyenesen normává tette, hogy minden adatot megosszunk magunkról – akár még a részeg bulizós felvételeket is. A következő lépésben „a szexet, az élelmiszer[fogyasztás]t, a hangulatot, a földrajzi helyet, az éberséget, a produktivitást, sőt még a szellemi állapotot is nyomon fogják követni és mérni fogják, meg fogják osztani és meg fogják jeleníteni”.
Vagyis ezek az adatok is fel fognak kerülni az internetre, ami viszont azt fogja eredményezni, hogy bár a hagyományos „szöveges tartalom” nem fog eltűnni, kevésbé lesz központi a szerepe, mint amennyire még ma is. Ennek a változásnak már most is vannak jelei: érdemes lenne megnézni például, hogy a blogok mekkora része a bloggerek által írt szöveg, és mennyi a hivatkozás vagy az egyszerű átvétel; és joggal tételezhetjük fel, hogy az az egyéb tartalmak (például a videók meg a családi fotók) már most is jóval nagyobb százalékát teszi ki az internetes tartalmaknak. De ezek persze nekünk szólnak még akkor is, ha egy hagyományos értelemben vett könyvtárra nem igazán jellemzőek.
A jövőben viszont inkább nem az emberi értelemnek szóló tartalmak fognak dominálni, ha az életünkkel kapcsolatos adatfolyamot fogjuk majd ugyanúgy folyamatosan feltölteni a vérnyomásunk változásaitól a környezetünkről folyamatosan készülő videofelvételig bezárólag, mint ahogy most a görbe estéről készült felvételeket. És innentől kezdve nem is csak az a kérdés, hogy nevezhetjük-e ezt még könyvtárnak; és hogy ha nem, akkor az eddig az internetről mint „tudássegítő eszközről” kialapult képünk is meg fog változni.
Hanem az is, hogy mi fogja átvenni a helyét. És még ennél is fontosabb, hogy miközben feltehetően persze cégek, állami szervek és hasonlók fognak keresgélni a személyes adótokból létrejövő, gigászi adatbázisban, egyelőre nem tudjuk, hogy mire lesz még jó. Azt viszont igen, hogy kétféle forgatókönyv képzelhető el.
Az egyik szerint semmire: attól, hogy létezik a kínálat (a rendelkezésünkre álló információhalmaz), nem biztos, hogy lesz rá kereslet is, és tudunk vele bármilyen értelmes dolgot kezdeni. A másik lehetséges forgatókönyv viszont arról szól, hogy olyan, teljesen új alkalmazások fognak megjelenni, amelyeket most még ugyanúgy nem tudunk elképzelni, mint mondjuk a browsert a web létrejötte előtt.
http://www.themodernword.com/borges/borges_papers_rollason2.html
http://www.nytimes.com/2010/05/02/magazine/02self-measurement-t.html?pagewanted=all
Garry Wolf a Wiredtől azt írja, hogy az utóbbi időben az elektronikus szenzorok kisebbek, olcsóbbak és megbízhatóbbak lettek; ma már szokványosának számít, ha hordozható számítástechnikai eszközök (első sorban okos telefonok) vannak nálunk; a „social média” pedig nem csupán elfogadhatóvá, de egyenesen normává tette, hogy minden adatot megosszunk magunkról – akár még a részeg bulizós felvételeket is. A következő lépésben „a szexet, az élelmiszer[fogyasztás]t, a hangulatot, a földrajzi helyet, az éberséget, a produktivitást, sőt még a szellemi állapotot is nyomon fogják követni és mérni fogják, meg fogják osztani és meg fogják jeleníteni”.
Vagyis ezek az adatok is fel fognak kerülni az internetre, ami viszont azt fogja eredményezni, hogy bár a hagyományos „szöveges tartalom” nem fog eltűnni, kevésbé lesz központi a szerepe, mint amennyire még ma is. Ennek a változásnak már most is vannak jelei: érdemes lenne megnézni például, hogy a blogok mekkora része a bloggerek által írt szöveg, és mennyi a hivatkozás vagy az egyszerű átvétel; és joggal tételezhetjük fel, hogy az az egyéb tartalmak (például a videók meg a családi fotók) már most is jóval nagyobb százalékát teszi ki az internetes tartalmaknak. De ezek persze nekünk szólnak még akkor is, ha egy hagyományos értelemben vett könyvtárra nem igazán jellemzőek.
A jövőben viszont inkább nem az emberi értelemnek szóló tartalmak fognak dominálni, ha az életünkkel kapcsolatos adatfolyamot fogjuk majd ugyanúgy folyamatosan feltölteni a vérnyomásunk változásaitól a környezetünkről folyamatosan készülő videofelvételig bezárólag, mint ahogy most a görbe estéről készült felvételeket. És innentől kezdve nem is csak az a kérdés, hogy nevezhetjük-e ezt még könyvtárnak; és hogy ha nem, akkor az eddig az internetről mint „tudássegítő eszközről” kialapult képünk is meg fog változni.
Hanem az is, hogy mi fogja átvenni a helyét. És még ennél is fontosabb, hogy miközben feltehetően persze cégek, állami szervek és hasonlók fognak keresgélni a személyes adótokból létrejövő, gigászi adatbázisban, egyelőre nem tudjuk, hogy mire lesz még jó. Azt viszont igen, hogy kétféle forgatókönyv képzelhető el.
Az egyik szerint semmire: attól, hogy létezik a kínálat (a rendelkezésünkre álló információhalmaz), nem biztos, hogy lesz rá kereslet is, és tudunk vele bármilyen értelmes dolgot kezdeni. A másik lehetséges forgatókönyv viszont arról szól, hogy olyan, teljesen új alkalmazások fognak megjelenni, amelyeket most még ugyanúgy nem tudunk elképzelni, mint mondjuk a browsert a web létrejötte előtt.
http://www.themodernword.com/borges/borges_papers_rollason2.html
http://www.nytimes.com/2010/05/02/magazine/02self-measurement-t.html?pagewanted=all
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)