A képpróza nyomában

Miközben képvers évezredek óta létezik, képpróza (vagy vizuális próza, ha így jobban tetszik) gyakorlatilag nincs, és a szerzők – ha egyáltalán, akkor – legfeljebb néhány tipográfiai megoldást alkalmaznak. De általában leginkább úgy tekintik, mintha a mű vizuális megformáltsága nem lenne része az alkotásnak, tehát sem a tipográfiának, sem pedig a képi elemeknek nem tulajdonítanak jelentőséget (be kell vallanom, hogy én sem). Kissé általánosítva pedig azt mondhatjuk, hogy miközben képvers van, aközben képpróza nincs.
Erre Rick Poynor brit designer és író még az 1990-es évek közepén azt válaszolta, hogy túlságosan ritka az olyan író, aki megfelelő képzőművészeti ismeretekkel is rendelkezik – de ez valójában persze nem magyarázat, hiszen az írók rendszerint a tördeléshez meg a könyvkötéshez sem értenek, a kész mű mégis elképzelhetetlen ezek nélkül.
Akad persze néhány inkább kivételnek tekinthető előzmény, ha a képvers analógiájára megalkotott képpróza előzményeire vagyunk kíváncsiak: a kódexek esetében az illusztráció és a szöveg még elválaszthatatlan volt egymástól; Blake együtt kezelte a szöveget (amely nála persze költői szöveg volt) meg a képet; Carrol pedig az Alice Csodaországban című művében pedig egérfarok-alakúra tördel egy részt (amely egyébként szintén vers).
Vagy hogy néhány újabb példát hozzunk a 20. század második feléből: Hubert Selby az Utolsó letérő Brooklyn felé című regényben sajátos tördelést alkalmaz; Warren Lehrer amerikai író és művész olykor különleges tipográfiát használt prózai szövegeihez; a francia Massin pedig 1964-ben elkészítette Ionesco Kopasz énekesnőjének egy vizualizált változatát. De ezek a kivételek, és az írók általában nem sokat foglalkoznak a képi megjelenítéssel.
A helyzetet talán (de csak talán) megváltoztatja majd az e-book reader elterjedése, ugyanis elképzelhető, hogy ha az elektronikus szövegeken belül teljesen általánossá válik a kép (sőt, a különböző interaktív megoldások) használata, akkor az olvasók hasonló elvárásokkal fognak fellépni az irodalmi szövegekkel szemben is, mint mondjuk egy illusztrált sport újság esetében – és ez akár egyfajta képpróza kialakulásához is elvezethet.
Persze az is lehet, hogy nem: elvégre arra ma is tudunk példát, hogy a különböző közegekben gyökeresen eltérőek a képiséggel kapcsolatos elvárások. Miközben akár a blogoknál, akár a napi lapoknál gyakorlatilag elengedhetetlen az illusztráció, aközben egy szépirodalmi mű esetében szó sincs ilyesmiről.
http://www.frieze.com/issue/article/visual_prose/

Az irodalom az életre nevel

James Wood amerikai kritikus említi Hogyan működik a fikció című könyvében azt a Neza nevű, két millió lakosú mexikói várost, ahol a rendőröket arra kötelezték, hogy Poe-t Marquezt, Saint-Exupéryt, Cervantest és más szépirodalmi műveket olvassanak. Méghozzá azért, hogy ezáltal „jobb állampolgárrá” váljanak, hiszen a remények szerint – miként Jorge Amador rendőrfőnök fogalmazott – a szépirodalom olvasása révén nem csak „gazdagabb szókincsre” tesznek majd szert, de gazdag „élettapasztalatokra” is. Nem utolsó sorban pedig „etikai haszna” is lenne az olvasásnak, mert ahhoz, hogy az ember esetleg másokért tegye kockára az életét, „mély meggyőződésre van szükség. Az irodalom fokozni tudja ezt”, véli Amador.
Platón és Arisztotelész óta az irodalommal (illetve általában véve a művészettel kapcsolatban) rendszerint két alapkérdéssel foglalkoztak: az egyik

• a mimézisre, illetve arra vonatkozott, hogy mit kell a műnek megjelenítenie; a másik pedig arra, hogy 
• a fikció miként, illetve milyen mértékben segít minket hozzá az együttérzés és szánalom átéléséhez.

De aztán ez a két probléma elkezdett egybeolvadni, és Samuel Johnson például már úgy gondolta, hogy az irodalmi hőssel azonosunk a mimézis mélységétől és minőségétől Függ. „Nem véletlen – állapítja meg Wood -, hogy a regény 18. század közepi felemelkedése egybeesik az együttérzésről folytatott filozófiai párbeszéd” megélénkülésével, és innentől kezdve akár igazolva is láthatnánk Neza rendőr főnökének álláspontját. Vagyis azt, hogy a szépirodalom olvasása „jobb emberré” tesz minket.
Ennek azonban látszólag ellentmond az, amire George Steiner angol irodalmár figyelmeztet: hogy „néhányan azok közül, akik Auschwitzot kitervelték és igazgatták, valaha Shakespeare-t és Goethét tanulták olvasni, s később sem hagytak fel vele... Emberek, akik sírtak a Wertheren vagy Chopinen, érzéketlenül láboltak át a valóságos poklon”, és bár Dr. Johnson vagy éppen Coleridge számára nyilvánvalónak tűnhetett, hogy „az irodalmi műveltség előnyösen hat az egyén és a társadalom morális felfogására. Ez ma már kétséges”.
De csak akkor, ha elkövetjük azt a hibát, amit Steiner, és azt gondoljuk, hogy a szépirodalom (vagy általában éve a művészet) nem csupán jobbá tehet, de a természeti törvények kikerülhetetlenségével szükségképpen jobbá is tesz. Viszont nem ez a helyzet (miként a fentebbiekből is kiderülhetett), és  Neza rendőrfőnöke csupán arra számíthat, hogy ha nem is minden embernél és nem is minden helyzetben, de általában azért működni fog a dolog, és nem lesz időpocsékolás szépirodalommal foglalkozni.

Internet, könyv és textuális stabilitás

A nyomdászok rögtön a kezdetektől büszkén hangoztatták munkájuk megbízhatóságát, vagyis azt, hogy – a másolók által, viszonylag sok hibával előállított példányokkal ellentétben – az ő könyveik tökéletesen egyformák, olvasható Adrian Johns: The Nature of the Book című művében. Később ehhez járult az a társadalmi mechanizmus, amely megbízhatóan azonosíthatóvá tette a szerzőket (vagyis innentől kezdve tudni lehetett, hogy kinek az adataiban, véleményében vagy írásművészetében lehet megbízni), és ma még az is erre vezethető vissza, ha ma nem bízunk egyes bulvár lapokban.
Ugyanis tudjuk, hogy nem bízhatunk benne – ez azonban nem szükségszerűen lesz így a jövőben is. Problémát jelenthet ugyanis, hogy az interneten nagyon sokszor legalábbis nehéz megállapítani, hogy egy információ mennyire pontos (vagy egy álláspont mennyire megalapozott). Sokkal többször, mint ahogyan a nyomtatott kultúrában megszoktuk, és Susan Greenfield brit agykutató szerint ráadásul ezzel párhuzamosan a mostani fiatalok egyre inkább a korcsoportjuk tagjainak véleményét veszik figyelembe, és egyre kevésbé a szakértőkét. Azt pedig akár szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy a könyvek beszkennelése közben a Google által használt karakterfelismerő programok olykor egészen nevetséges hibákat vétenek: az Így szólott Zarathusztra szövegében például random módon £ jelek és hasonlók tűnnek fel; másutt a fok jelölése nullává alakul, és így tovább. Jelenleg az esetlek mintegy 5 százalékában fordul elő félreolvasás, mindent egybevetve pedig mintha éppen az eddigivel ellentétes irányba: a korábbinál megbízhatatlanabb szöveg felé haladunánk, noha Gutenbergnek köszönhetően annak idején egyszer már kialakult az, amit Johns „textuális stabilitásnak” nevezett, és ami egyáltalán nem mellékes módon aztán elvezetett a megbízható tudás, illetve a modern értelemben vett tudomány koncepciójához is. Korábban ha lettek volna is mérési adatok, azokat nem lehetett volna egyszerűen és megbízhatóan reprodukálni, és így a kísérleteket sem igazán lehetett ellenőrizni.
Most viszont az ellenkező irányba tartunk, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy például egy következő generációs szkennerszoftver nem lesz képes az eddigieknél jóval pontosabban dolgozni. Hanem azt, hogy ha a hordozóközeg megváltozik, és a könyv helyett az internetre kerül a hangsúly, akkor ez magát a tudás természetét is megváltoztathatja.
http://www.mediabistro.com/ebooknewser/google/google_books_a_library_of_babel_152552.asp?c=rss

Ki számít írónak?

Salinger halála kapcsán vetődött fel (ismételten) a kérdés, hogy ki tekinthető írónak, és ki nem. Igaz, ezúttal egy másik oldalról, mint ahonnét szokott.
Az ő esetében az a probléma, hogy élete második felében elzárkózott mindenféle publikálástól, és a Guardian könyvekkel foglalkozó blogjában ezzel kapcsolatban azt kérdezik, hogy ha egyszer egy „hagyományos” foglalkozást űzők esetében sem csodálkozunk, amennyiben valaki munkahelyet/ vagy szakmát változtat, akkor miért is lenne ez furcsa egy olyan ember esetében, aki egy ideig könyveket írt? Értsd: attól, hogy valamikor író volt, nem marad a haláláig automatikusan az.
De a kérdés ki is terjeszthető, és azon is érdemes eltűnődni, hogy ki számít(hat) írónak – ezt megválaszolni ugyanis korántsem olyan egyszerű, mint ahogyan szeretnénk. Egy fizikus, egy buszvezető vagy akár egy akár festőművész esetben könnyen eldönthető, hogy valaki az adott szakmához tartozik-e. Ugyanis ezek a foglalkozások mára intézményesültek, és aki fizikai kutatásokat végez, a tömegközlekedésben dolgozik vagy éppen kiállításokon vesz részt, az – nagyon ritka esetektől eltekintve – igazolni tudja, hogy megfelelő végzettsége van. Még a képzőművész is, ugyanis több, mint valószínű, hogy leginkább a Képzőművészetin vagy a MOMÉ-n végzett.
Nem így az író: bár például az USA-ban számos egyetemen tanítanak írást is, az „írói mesterség” mindeddig nem igazán intézményesült. Az egyik, kezdőknek szóló tanács szerint amíg nem jelent meg kötetünk, addig ne írónak, hanem írótanoncnak nevezzük magunkat, de a publikálás is csak szükséges, nem pedig elégséges kritérium. A mind elterjedtebbé váló magánkiadások miatt nem biztos, hogy különösebben sokat ér, ha az embernek van kötete. Thomas Kuhn a tudományos forradalmak szerkezetéről írva az 1960-as évek elején valami olyasmit állapított meg, hogy az számít tudósnak, akik a többi tudós is annak tart, és a mi területünkre alkalmazva ezt kiindulhatunk abból, hogy az írók rendszerint az egyik vagy másik szakmai tömörülés (mondjuk az Írószövetség vagy a Szépírók Társasága) tagjai. Persze lehetséges, hogy egy jó szerző valamiért nem lép be; és persze az is lehetséges, hogy egy dilettánst is felvesznek (erre én is tudnék példát mondani), de amennyiben formális kritériumokat keresünk, úgy még mindig ez a legbiztosabb.
Mármint ha úgy érezzük, hogy szükségünk van ilyesmire.
http://www.guardian.co.uk/books/booksblog/2010/feb/11/once-a-writer-always-a-writer

Plágium-generáció – és ami utána jön

Egy 17 éves német sikerszerzőről kiderült, hogy egész oldalakat emelt át másoktól minimális változtatásokkal és engedélykérés, az idézést tényének feltüntetése vagy a források megjelölése nélkül. A „nyomtatott kultúra” korszakának képviselői szerint ez egyszerűen plágium, Helene Hegemann viszont, akiről szó van, úgy gondolja, hogy mindössze átvétel történt, és innentől kezdve két okból is érdekes számunkra a dolog.
Egyfelől, mivel a jelek szerint felnőtt az első olyan generáció, amely számára már nem a hagyományos könyvalapú felfogás a meghatározó. Perzse maga a copyright sem valamiféle öröktől fogva létező szabály, hanem a nyomtatás elterjedtté válásával vált szükségessé a másolás (copy) jogának szabályozása is. Korábban, amikor legfeljebb lassan és nehézkesen lehetett egy művet reprodukálni, nem volt rá szükség. Tehát mondhatjuk ugyan, hogy a jelenlegi nyugati kultúra a szellemi tulajdon messzemenő tiszteletben tartásán alapul, amellett viszont igencsak nehéz lenne érvelni, hogy ez az egyetlen elképzelhető modell (mint ahogy a Hegemann-generáció már nem is ezt követi).
Másfelől ha egyetlen nemzedék elég volt ahhoz, hogy az addigi megközelítés érvényét veszítse, akkor hiba lenne azt képzelnünk, hogy a jövőben nem lesz elég legfeljebb egy-két évtized ahhoz, hogy a jelenlegi, az interneten elérhető tartalmak szabad felhasználásán alapuló hozzáállás is lecserélődjön, és innentől kezdve különböző forgatókönyvek képzelhetőek el.
Többek között egy olyan is, amelyben az internetes, illetve „értékes” tartalmat nagyon is eltérő módokon kezelik. Mivel a kiadó szabadon hozzáférhetővé tette, ezért néhány napja letöltöttem Adrian Johns The Nature of the Book című művét. Ehhez viszont egy olyan tartalomkezelő rendszert is telepítenem kellett, amely lehetetlenné (vagy ha lehetetlenné nem is, de irreálisan nehézzé) tenné a könyv továbbadását (de említhetnénk a Google Books-t is, amely szintén nagyon gondosan szabályozza, hogy mit és milyen mértékben tesz hozzáférhetővé, és mit nem).
Emellett elképzelhető az is, hogy az internetes tartalmak mind ugyanolyan zárttá válnak, mint most Adrian Johns könyve. Aböngészőket (meg úgy általában az egész internetet) annak idején a tudományos igények szem előtt tartásával fejlesztették ki, és így az információ hozzáférhetősége, megosztása, újrafelhasználhatósága volt az elsődleges cél. Viszont ugyanolyan egyszerűen, mint ahogyan annak idején beleépítettük a browserbe a „save as...” gombot, ki is lehet hagyni belőle, és ezzel meg néhány hasonló megoldással el lehetne érni azt is, hogy a böngészőnk tényleg csak böngészésre és on-line olvasásra legyen alkalmas, de letöltésre, másolásra meg hasonlókra már nem.
Azt persze ki tudja, hogy a fentebbi lehetőségek közül melyik fog megvalósulni. Vagy esetleg valami egészen más.
http://www.nytimes.com/2010/02/12/world/europe/12germany.html

Kemény írók

Egy iroldami blog szerint az orosz szerzők a "legkeményebbek". Puskin és Lermontov egyaránt párbajban halt meg; Tolsztoj a Kaukázusban harcolt, Dosztojevszkijt halálra ítélték (majd pedig a halálos ítéletet szibériai kényszermunkára változtatták); Szolzsenyicin harcolt a II: Világháborúban, és megjárta a Gulágot... és így tovább. Ehhez képest Dickens, Wells, Walt Whitman és mások legfeljebb személyes tragédiákat éltek meg.
Másfelől viszont a 18. században amikor Voltaire panaszkodik, hogy megbotozták, akkor azt a választ kapja, hogy egy költő ne is számítsón jobb bánásmódra; Boswell pedig Dr. Johnson életőről írva többek között azt is megemlíti, hogy az 1730-as években 96 író halt meg: egy részükkel az éhség végzett, a nagyobbik részüket viszont agyonverték. Ugyanis, mondja Sükösd Mihály, „író... lényegesen  több akadt – ez is az írói szabadság következménye -, mint ahányat a közönség el tudott tartani”, majd pedig azzal folytaja, hogy az 1700-as évek új írói „szó szerint „az életüket tették az irodalomra”.
http://www.guardian.co.uk/books/booksblog/2010/feb/09/russians-world-s-hardest-writers

Játék a betűkkel

Bradbury Thompson amerikai grafikus 1949-ben azt a kérdést tette fel magának, hogy vajon a kis- és nagybetűk jelenlegi rendszere valóban a lehető legjobb megoldás-e – és azt válaszolta rá, hogy nyilvánvalóan nem, hiszen a gyerekek  nehezen boldogulnak vele (és az angolszászok például összesen 45 jelet használnak 26 betűre). Ezért aztán ki is dolgozott egy speciális ábécét – ami azonban nem tudott elterjedni, mert ugyan ki akarna megtanulni egy új rendszert, ha utána úgyis meg kell tanulnia a régit is?
Elindulhatunk azonban az ellenkező irányba is, és csökkentés helyett elkezdhetjük növelni a felhasznált írásjelek számát. Semmi sem teszi például szükségszerűvé, hogy csupán egyetlen felkiáltó jelet használjunk (függetlenül attól, hogy az egy óhajtó mondat vagy egy parancs végén áll-e); bevezethetnénk külön jelet a gúnyos hangsúlyra, és így tovább. Illetve a kis- és nagybetűk logikáját tovább víve azt is megtehetnénk, hogy például különböző fajta nagybetűket használunk attól függően, hogy mondatkezdő-e vagy egy névben szerepel, vagy éppen annak sem lenne semmi akadálya, hogy bevezessük a kettő közé eső „átlagbetűt” (vagy bármi mást). Az efféle, a bővítés felé mutató megoldásoknak még bizonyos előzményeik is vannak, hiszen Gutenberg például 286 -féle betűt használt a mai true type fontok 250-ével szemben, mert számára még nem volt mindegy, hogy a szó elejére vagy végére kerül-e. És ez nem kevésbé logikus (vagy nem logikus), mint az, hogy nagybetűvel kezdünk, noha enélkül is tudnánk, hogy új mondattal van dolgunk.
Vagyis legalábbis elvileg bőven vannak még lehetőségek a témában, és ismét csak elvileg miért is ne lenne elképzelhető egy olyan jövő, ahol nem kevesebb, hanem több és változatosabb ortográfiai jelet használunk, és ennek köszönhetően minden eddiginél kifejezőbbé és árnyaltabbá válik az írás. Az pedig más kérdés, hogy a valóság mi lesz.