A metafikció után

A metafikció – mondja John Garner amerikai író - „stílusában és témájában egyaránt a fikció [tényére] fókuszál”, nem pedig arra, hogy a realista kelléktárat felvonultatva egyfajta valóságot hozzon létre, amely – amennyiben jól van megírva – mintegy magába szippantja az olvasót.
Maga a fogalom az 1960-as években terjedt el, de persze korábban is írtak már ilyen műveket (gondoljunk csak Sterne Tristram Shandyjára), és számomra ez azért izgalmas téma, mert miközben arról szól, hogy teljesen máshogyan is lehet írni, mint ahogyan Flaubert óta a realista regényírók csinálják, két kérdést is felvet. Egyfelől, hogy miért gondoljuk egyáltalán, hogy érdemes megkülönböztetni a metafikciót a hagyományos művektől. Másfelől, hogy miként és milyen irányba lehet továbblépni. És ez viszont részben arról is szól, hogy mit tekintünk az irodalom lényegének.
Ami az első kérdésre adható választ illet, valójába nem szükségszerű, hogy létezzen különbség a az írás révén megteremtett „valóság” meg maga az ennek a célnak az elérésére használt eszközök között.
A nyelv és gondolkodás viszonyáról folytatott vitában vannak, akik az egyiket vagy a másikat tartják elsődlegesnek. Meg olyanok is, akik azt mondják, hogy ezt a kettőt ugyanolyan értelmetlen megkülönböztetni, mint az alagutat meg a boltívet, melyek kölcsönösen feltételezik egymást., és ebben az értelemben egyáltalán nem szükségszerű a fikció és a meteafikció megkülönböztetése sem. Ugyanúgy, mint ahogy ma legtöbbünknek nem jutna eszébe az „istenes” és a „nem istenes” irodalmat megkülönböztetni sem.
Ami viszont részben válasz a második kérdésre is, ugyanis a fentebbiek alapján az gyanítható, hogy miközben a belátható jövőben továbbra is fognak metafikciót írni (mert miért is ne írnának), aközben újabb megközelítési módok bukkanhatnak fel. Méghozzá – nevezzük talán így – külső, illetve belső megközelítési módok.
Például fontossá válhat egy, az irodalom számára külsődleges szempont: mondjuk az, hogy mennyire elkötelezett a környezetvédelem iránt. Nagyjából a 20. század elejére konszenzus alakult ki azzal kapcsolatban, hogy az „igazi irodalom” a jellemábrázolásról és a stílusról szól – legalább elvileg elképzelhető azonban egy ellenkező irányú elmozdulás is. Ez persze teljes átrendeződéshez vezetne, hiszen a krimi vagy éppen a SF ma azért nem egyenrangú az „igazi szépirodalommal”, mert nem az „igazi szépirodalom” által fontosnak tartott értékekre koncentrál.
Viszont az elképzelhető korántsem azonos a valószínűvel: a 18. század elején a mai értelemben vett irodalmat kezdték megkülönböztetni a többi írott dolgoktól (kezdve a közönséges levelén és befejezve a filozófiai műveken), és egyelőre semmi jel nem mutat rá, hogy más lenne a tendencia. Vagyis személy szerint arra számítok, hogy a következő újdonság is ugyanolyan „belső” újdonság lesz, mint amilyen a metafikció volt – de azzal kapcsolatban elképzelésem sincs, hogy pontosan micsoda.

Csak itt, csak Önnek?

A hagyományos, papír alapú könyvnél a másolásra szolgáló eszköz (a nyomdagép) elkülönült a végeredménytől, amelyet innentől kezdve nyugodtan kölcsön- vagy odaadhattunk valakinek – elvégre ettől nem lett több belőle. Könyvkalóz kizárólag olyasvalaki lehetett, aki rendelkezett nyomdagéppel is, és eltekintve a szitázással előállított, nem tartalmi, hanem technikai értelemben véve meglehetősen rossz minőségű szamizdatoktól, a helyzet egészen az elektronikus  szöveg megjelenéséig nem igazán változott meg. A fénymásolók ebből a szempontból azért nem számítanak még akkor sem, ha valóságos ipar épült a drága egyetemi jegyzetek kalózmásolatainak előállítására, mert nem ugyanazt nyújtják, mint az eredeti könyv: rendszerint kevésbé jól olvashatóak, nincsenek rendesen bekötve; nehezebb lapozni őket, és így tovább. Vagyis még ha arra alkalmasak is, hogy az adott tananyagot elsajátítsuk belőlük, korántsem ugyanolyanok, mint amit lemásoltunk. Ami egyben azt is jelenti, hogy mindkét, a nyomtatást helyettesítő megoldás rosszabb (nehezebben kezelhető, rosszabbul olvasható stb.) eredményhez vezet, és ezen csak a számítógép elterjedése változtat.
Ez ugyanis azt eredményezi, hogy az eddigiekkel ellentétben nem csupán a tartalom, de a minőség is pontosan reprodukálhatóvá válik és innentől kezdve bárki, akinek megvan az adott mű elektronikusan, az mintha csak rendelkezne egy „tökéletes nyomdagéppel”, és ebből a szempontból a másolásvédelem első lépésben mint nem lenne más, mint kísérlet ennek az új lehetőségnek a kiiktatására.
Az egyik alapvető megoldás az, hogy a könyvet ugyanúgy hardverhez kötjük, mint ahogy a hordozó anyaghoz volt kötve a nyomtatás korában is, és ha megvesszük Sony e-book-ra, akkor ugyanúgy nem fogjuk tudni áttenni iPad-re, mint ahogy a papír alapú könyv egyik kiadásának megszerzése sem jelentette azt, hogy akkor a másikat majd ingyen adják. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy egy másik papírkiadásnak elég komoly járulékos költségei vannak, míg az elektronikusnak nincsenek.
Úgyhogy megtehetjük azt is, hogy nem azt szabályozzuk, hogy hány példányhoz jut hozzá (mint eddig), hanem azt, hogy ki ő - vagyis az olvasót azonosítjuk, azzal pedig nem foglalkozunk, hogy éppen milyen hardveren keresztül akar olvasni (mint ahogy a Google Editions erre a koncepcióra épül). Innentől kezdve az alábbi megoldások állnak a rendelkezésünkre:

1. bárki, bármit, bármikor – példának okáért ez a bejegyzés is ilyen itt, a könyvkettő blogban. Az elektronikus szöveg első, lassanként minden bizonnyal véget érő korszakára ez volt a jellemző
2. bárki, de csak azt az egyet – a másolásvédelemmel ellátott elektronikus könyvolvasók rendszerint ezt a koncepciót valósítják meg. Ha megvettem egy szöveget az e-book readermre, akkor a barátom is el tudja olvasni - amennyiben kölcsön adom neki a készüléket
3. csak ő, de bárhogy: lásd a Google Editons-t. Ha azonosítottuk az olvasót, akkor joga van különböző helyeken, formákban és platformokon hozzáférni az adott tartalomhoz
4. csak ő és csak azt: ez a másik véglet ahhoz képest, hogy mindent megengedünk. Elvileg nincs akadálya, hogy az olvasó számára egyetlen eszközön keresztül biztosítsunk hozzáférést egyetlen elektronikus „példányhoz”, és közben még azt is ellenőrizzük,hogy tényleg ő hajol-e az e-book reader fölé, vagy valaki más. Ez még a hagyományos papírkönyvnél is korlátozóbb megoldás, de technikailag biztosan megvalósítható.

És hogy melyik fog elterjedni? Az első szerintem semmiképpen, bármennyire is szimpatikus nekem, úgyhogy marad a másik három közül valamelyik. De hogy melyik, azt nem tudom (és csak remélni tudom, hogy nem a negyedik).

http://www.futurebook.net/content/does-drm-mean-google-have-already-won-ebook-war

Könyvekbe temetve

Egészen pontosan: az Encyclopaedia Britannicákba, és a kezemben egy iPad van - azt hiszem, ennél többet nem is akarhatok az élettől:-)  A fényképeket Túry Gergely, az interjút pedig Serf András  készítette a HVG számára (a teljes interjú itt olvasható). Köszönet mindkettőjüknek. Öröm volt velük beszélgetni és fényképeztetve lenni.

Kattintson a képekre nagyításért!

A mecénástól a Branda Calypsoig

Az i. sz. 1000. év utáni évszázadok irodalmát az jellemezte, hogy „mindenekelőtt elmondásra vagy hallgatóság előtti elmondásra szánták”, állapítja meg Marcel Thomas, a Francia Nemzeti Könyvtár Kézirattárának vezetője, és ez kihatott a formára is:  a szerzőknek célszerű volt versben megfogalmazni a gondolataikat, hogy könnyebben meg lehessen jegyezni (ami egy modern, olvasásra szánt műnél persze nem szempont). A film vagy még inkább a rádió mint hasonlaton keresztül tudhatjuk a legjobban megérteni, hogy „mit jelenthet... az irodalmi alkotások... olyan közvetítése, amely nem az írott gondolatok... útján keresztül megy végbe”.
Másfelől a forma kihatott a „szellemi jogok” érvényesítésére is, ugyanis a szerző választhatott, hogy vagy féltékenyen őrzi a művét, és akkor viszont senki nem hall róla; vagy pedig közzéteszi, és akkor elveszíti felette az ellenőrzést. Úgyhogy számára az volt a legjobb megoldás, ha talált egy mecénást. Ami másként fogalmazva azt jelenti, hogy „szerzői jogdíjat teljes egészében a mű első, és csupán egyetlen példányból álló 'kiadásába' kellett beleépíteni”, mutat rá Thomas. De emellett persze kérhetett pénzt azért is, hogy megtanítsa másoknak is a művét; vagy hogy eladott egy másolatot belőle. Vagyis még amennyiben abból indulunk is ki,hogy aki alkot, az anyagi ellenszolgáltatást is vér érte (mint ahogy ez számos esetben nem igaz), akkor is több, különböző megoldás közül lehet választani, és ennek megfelelően a nyomtatás elterjedésével megjelenő, hagyományos copyright is csupán az egyik, nem pedig az egyetlen lehetőség.
A másik tanulság pedig az, hogy nem mintegy a reprodukció hogyanja sem, és ha nem olyan, csupán kevesek által elérhető eszközök segítségével történik, mint amilyen a nyomdagép, hanem például a megfelelő mnemotechinkák elsajátítását követően mindenkinek a rendelkezésére áll, úgy a tartalom feletti ellenőrzés jellege is megváltozik. Chris Andreson az Ingyen! című könyvben említi a brazil „slágergyáros” Branda Calypsot, amely CD-it egy-egy koncert előtt „minden utcasarkon” kapni lehet. Ezek „a helyi DJ-k saját, helyi stúdiójában készülnek”, és bár a bevételből az együttes nem részesül, semmi kifogásuk nincs a dolog ellen, mivel a koncertjeik promóciójának tekintik. Amivel kapcsolatban Anderson máshelyütt azt mondja, hogy „a zeneiparnak mindig is a fellépések jelentették a legjövedelmezőbb részét”. Például a Rolling Stones bevételeinek 90 százaléka származott a 2000-es évek elején ebből. Azaz: a zeneipar problémája nem feltétlenül azonos az előadóművész problémájával, és ugyanez érvényes a könyvekre is: a kiadótulajdonos Tim O'Reilly egyenesen úgy fogalmaz, hogy „az író ellensége nem a [könyv]kalózkodás, hanem az ismeretlenség.”
Nagyon leegyszerűsítve tehát azt mondhatnánk, hogy míg sem a szerző, sem pedig az olvasó (hallgató, fogyasztó) nem hagyható ki a modellből a történelem folyamán semmikor (hiszen nélkülük értelmetlenné válna az egész), a hivatásos közvetítőre: zenemű- vagy könyvkiadóra például még abban az esetben sincs feltétlenül szükség, ha azt akarjuk, hogy az alkotó kapjon valamit a munkájáért. Úgyhogy kíváncsi lennék rá, hogy a tartalmak elektronikussá alakulását követően milyen megoldás fog elterjedni: olyan-e, amilyen már volt, és mondjuk a valahai mecénások helyét a korporációk veszik át (ennek minden előnyével és hátrányával együtt); vagy valami egészen új következik.
De hogy más lesz, mint most, azt teljesen biztosra veszem.

Tlön és Mledzsansz

Borges Tlön, Uqbar, Orbis Tertius című novellájában elmondja, hogy miként bukkan rá az 1917-es Anglo-American Cyclopediában, amely csupán a „szó szerinti és ráadásul ügyetlen utánnyomása” lenne az 1902-es Encyclopaedia Britannicának”, egy képzeletbeli világról szóló rövid összefoglalóra az Uppsala szócikk után a XLVI. kötet legvégén. Ez a kötet a többi, forgalomban lévő példánytól eltérően 917 helyett 921 oldalból állt, írja Borges, és egy Alan White nevű amerikai filozófus azóta nem csupán azt mutatta ki, hogy ha az Uqbar szócikk nem is, de a Cyclopaedia - ellentétben az általános meggyőződéssel – azért valóban létezett. hanem azt is, hogy Borges állításával ellentében nem a tizedik, hanem a kilencedik Encyclopaedia Britannica kiadás utánzata volt, és ennek megfelelően nem az volt a gerincén olvasható, hogy „TOR-UPS” (ahogyan Borges állítja), hanem az, hogy „TOT-UPS”. De ennek ellenére is UPSALA szócikkel ért véget a 917. oldalon, és a következő kötet ismét csak a borgesi leírással összhangban tényleg az Ural-altáji nyelveket tárgyaló szócikkel kezdődött.
Viszont az Encyclopaedia Britannicának a novellában szereplő tizedik kiadása a valóságban tartalmaz egy olyan szócikket, is, amely a szintén nagyon is valóságos Cyclopaediában nincs benne, és amely Urt, „az egyik legfontosabb korai babilóniai várost” mutatja be. Innentől nem nehéz észrevenni bizonyos párhuzamokat. Egyfelől azt, hogy mint ahogy a valóságban az egyik kötetből hiányzik egy szócikk, a novella szerint a másik kötetben egy betoldás van. Másfelől az Uqbarról szóló leírásban említett létező helynevek: Khorasszán, Örményország, Erzerum Szmerdisz, a szélhámos varázsló és perzsa király említésével Borges nagyjából el is helyezi a valós világ térképén a képzeletbeli Uqbart. Ugyanekkor a novella szerint „Hume egyszer s mindenkorra megállapította Berkeley érveiről, hogy a legcsekélyebb ellenvetést se tűrik, de a legcsekélyebb meggyőző erő sincs bennük. A Földre vonatkozóan teljességgel érvényes ez a vélemény, de Tlönben teljességgel hamis”, állítja Borges, és ebből a szempontból ez a képzeletbeli világ ugyanúgy az ellentéte a valóságosnak, mint ahogyan Tlönt, illetve a Tlönről szóló szócikket tekintve az „eredeti” Encyclopaedia Britannica” meg az „ügyetlen utánnyomás” is egymás ellentétei.
Nem folytatom. A lényeg mindenképpen az, hogy „az uqbari irodalom fantasztikus jellegű, és... eposzai, legendái sose a valóságról szólnak, hanem két képzeletbeli tartományról, Mledzsanszról és Tlönről”. Vagyis Tlön – Mledzsansszal [Mlejnas] együtt – csupán egy képzeletbeli hely lakosai által megalkotott fikcióban létezik. És hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, bár itt még két képzeletbeli tartományt említ a szöveg, innentől kezdve csupán Tlönről olvashatunk: az ottaniak vallásáról, filozófiájáról, az általuk beszélt nyelvek sajátosságairól; az átlátszó tigrisekről meg a vértornyokról és végül arról is, hogy különböző országokban kezdtek tlöni tárgyak feltünedezni azt követően, hogy a nashville-i könyvtárban előkerült a Tlöni Első Lexikon negyven kötete. Aminek nem csupán az lett az eredménye, hogy „a valóság... szinte nyomban engedni kezdett, és nem is egy ponton”, hanem az is, hogy Mledzsanszról viszont mintha mindenki elfeledkezett volna Borgest is beleértve, aki a novella címébe sem vette bele. Az általam ismert szakirodalom sem foglalkozik vele.
Eames Demetrios amerikai képzőművész a „három dimenziós történetmesélés” nyújtotta lehetőségeket kihasználva azt „térképezi fel”, hogy a Kcymaerxthaere nevű képzeletbeli világ hol érintkezik a miénkkel. Én viszont annak a feltérképezésére készülök, hogy miként érintkezik a tlöni valóság a miénkkel; milyen tárgyak , történetek, emlékek, jegyzetek, töredékek szivárogtak át. Maga Borges is említ a fentebbi negyven kötet mellett egy, a tlöni ábécé betűivel díszített iránytűt meg egy apró, fényes fémkúpot mindössze akkora átmérővel, „mint egy játékkocka éle”, tehát miért is ne folytatnám ezt a játékot. Méghozzá annyira komolyan véve, amennyire csak lehet, és elkezdem felkutatni az eredetileg Tlönből származó dolgokat: erős a gyanúm például, hogy Borges a Képzelt lények könyvében valójában egyes ottani állatokat is leír. És minden bizonnyal vannak olyan tárgyak is, amelyek közvetlenül onnét származnak. Az első ilyen szerintem a jelenleg a Yale ritka könyv gyűjteményében MS 408-as jelzettel nyilvántartott Voyninch-kézirat, hiszen mi más is magyarázhatná, hogy ilyen tökéletesen megfejthetetlen és idegen a számunkra.

A nap csillagászati képe 2005. január 22-én: egy lap a Voynich-kéziratból

A Homokkönyv enciklopédiája

„Részint a lexikonoknak köszönhetjük a társadalomban immár általánosan elterjedt fölvilágosultságot”, olvasható a Nagy Francia Enciklopédia bevezetésében, amely valamivel később azzal folytatódik, hogy egy teljes és átfogó leírás létrehozásához „meg kellett jelölnünk a természete alkotó és az embereket érdeklő lények távoli vagy közeli kapcsolatait; a gyökerek és az ágak szövevénye révén meg kellett mutatnunk, hogy lehetetlen jól megismernünk az egésznek néhány részletét, ha nem emelkedünk sok más részhez”. És így tovább egészen addig bezárólag, hogy a korábban megjelent enciklopédiákon „bár nem érződik... átfogó lángelme, legalább munkáról és ismeretekről tanúskodnak” még akkor is, ha ezen vállalkozás idején már mérhetetlenül több tudás állt az emberiség rendelkezésére, mint korábban bármikor. Elvégre mostanra megjelent az „igazi filozófia”, a „végtelen mindenség mértana” meg a kísérleti fizika...
Ám az Enciklopédia megértése – állítja D' Alembert még mindig a bevezetésben – ennek ellenére sem kíván előzetes ismereteket, és ez nagy előnye. Mint ahogyan az is, hogy képes helyettesíteni a „művelt ember” könyvtárát - még ha a tudósét nem is váltja ki. Persze éppen elég merész elképzelés ez is a teljes emberi tudást legalább egy bizonyos szinten felölelő Könyvről, és innentől két irányba indulhatunk tovább: vagy arra, amerre Borges is; vagy pedig az ellenkezőbe.
Borges legalább kétszer foglalkozott a témával: közülük a Bábeli könyvtár a közismertebb. Ebben egy olyan világot ír le, ahol hatszög alakú szobák sora húzódik beláthatatlan távolságokba, és eközben „minden hatszög minden falának öt polc felel meg; minden polcon harminckét azonos nagyságú könyv, minden könyv négyszáztíz oldalas, minden oldalon negyven sor, minden sorban mintegy nyolcvan fekete betű... [és] az ortográfiai jelek száma huszonöt”. És mivel mindegyik itt található könyv mindegyik másiktól különbözik, kiszámítható,hogy a filozófus Quine kifejezésével élve valóban „hipercsillagászati számosságú” különböző példány kell, hogy legyen belőlük: mintegy 100 az 1 milliomodikon, és ha valaki elég ideig keresni, akkor meg fogja találni például a saját életrajzát is minden létező és nem létező nyelven, illetve ezeknek minden lehetséges hamisítást, ferdítést, félreértést, elírást és hazugságot tartalmazó verzióját is.
Ehhez viszonyítva a Francia Enciklopédia egyáltalán nem tűnik különösebben átfogónak vagy nagyra törőnek.
Ráadásul ott van a szintén Borges által írt Homokkönyv is. Ez azzal kezdődik, hogy „a vonal végtelen számú pontból áll, a sík rengeteg vonalból, a térfogat a síkok végtelenjéből”, és ez segít ha megérteni nem is, de legalább értelmezni azt a könyvet, amelynek a történet szerint végtelen számú lapja van, és ahol két lap között mindig ott van egy harmadik is (és azért hívják Homokkönyvnek, mert „sem [ennek] a könyvnek, sem a homoknak nincs se eleje, se vége”, mondja Borges). Ennek megfelelően viszont nem szenved a Bábeli Könyvtárra érvényes korlátozásoktól sem: egy ebben szereplő életrajz bármilyen (akár végtelenül) hosszú is lehet, mint ahogy azok lehetnek a különböző létező vagy nem létező nyelveken írott, különböző módokon hamis, téves és hazug verziói is. Itt már nem 100 az egymilliomodikon verzió van, hanem tényleg a szó szoros értelemben végtelenül sok, és ezen a ponton akár a Francia Enciklopédia is az eszünkbe juthat, amely olyan büszkén említi a végtelen mennyiségek mértanának a megismerését, és amely mégsem elég a Homokkönyv teljes és mindent felölelő tudásának az eléréshez. Az ilyesmi ugyanis legfeljebb egy Borges-novellában lehetséges (ahol lehetséges a Homokkönyv is).
Úgyhogy érdemesebb a másik irányba indulnunk: a Borgeshez hasonlóan a mágikus realizmus módszereivel dolgozó Milorad Pavic Kazár szótára például már csupán az állítólag valaha létező eredeti szótárnak „csak a morzsáit” tartalmazza, „miként az álomból is csupán a szem káprázata marad”, de már az állítólagos eredeti Lexicon Cosri sem vállalkozott többre, mint arra, hogy „azoknak a személyiségeknek az életrajz-kódexe” legyen, „akik bármilyen módon megmutatkoztak, ha futólag is, a kazár birodalom egén”. De a Francia Enciklopédiával ellentétben még ez az állítólagos eredeti sem foglalkozott a növény- vagy az állatvilág, a dugókészítés vagy a kémiai laboratórium, a takács-szövőszék vagy a méhészkedés leírásával meg a korpuszkularitás, az építészet és az érzetek mibenlétének meghatározásával. És a módszert tekintve hasonlóan a töredékességen alapul bármilyen írásmű: ez is ugyanúgy, mint akár a leghosszabb regény.

MCV

Kattintson a képre nagyításért!