Egyfelől ugyanis felmerülhet a kérdés, hogy miért éppen ez, és azt válaszolhatjuk rá, hogy minden bizonnyal jelentős mértékben történeti okokból. Az például, hogy léteznek-e tökéletes páratlan számok (ahol a szám osztóinak összege magának a számnak mint osztónak az elhagyásával azonos a számmal), minden bizonnyal nem nehezebben megérthető probléma; nekem nem tűnik kevésbé izgalmasnak; és nem is újabb. Viszont mégsem foglalkoztatja az emberek túlnyomó többségét. De említhetnénk más példákat is: elvégre ne feledjük, hogy (bizonyos határokon belül) mindig szubjektív, hogy mi számít fontosnak és mi nem.
Viszont amikor Paul Wolfskethl darmstadti gyáros szerelmi bánat miatt öngyilkosságot akart lekövetni a 19. század második felében, akkor elhatározta, hogy ezt pontosan éjfélkor fogja megtenni – ám a könyvtárában rábukkanva Fermat állítására, annyira belemerült az olvasásba, hogy elmulasztotta az időpontot. Úgyhogy hálája jeléül díjat alapított a bizonyítás honorálására, és göttingeni egyetem csak az első évben 621 „megoldást” kapott. Még egy szabványválaszt is kénytelenek voltak rendszeresíteni, mely szerint
„Kedves… Úr/asszony!
Köszönettel vettük a Fermat-sejtés megoldásáról szóló kéziratát. Az első hiba a …-dik oldalon, a …-dik sorban található. Ebből kifolyólag a bizonyítása nem értékelhető.”
Ám David Hilbert 1900-ban ennek ellenére még ha a bevezetőben megemlítette is, mégsem vette fel a korszak 23 legfontosabb matematikai problémájának a listájára – és miért is tette volna. Fermat állítása mindössze annyi volt, hogy az a^n+b^n=c^n-nek nincs megoldása, ha n 2-nél nagyobb, pozitív egész szám – ami kétségkívül érdekes állítás ugyan, de még akkor sem több ennél, ha ma többek között arra szokás hivatkozni, hogy a bebizonyításához vezető kutatások során számos érdekes és fontos eredmény született. Csak éppen bármelyik nehéznek bizonyuló bizonyításnak ez lett volna az eredménye: elvégre amennyiben nem triviális, úgy sokat kell dolgozni vele.
Ráadásul ott van Carl Linderholm, aki a Mathematics Made Difficult című 1972-es könyvében azt kérdezi, hogy mivel folytatódhat az 1,2,3,4,5 számsor. Meg a 2,4,6,8,10; az 1,4,9,16,25 és még néhány másik. Majd pedig megmutatja, hogy a Lagrange-féle interpolációs képlet mindegyikre a 19-et adja ki. Értsd: ugyanazt a (matematikai) jelenséget többféleképpen is lehet magyarázni, és persze az sem kétséges, hogy bizonyítani is több úton-módon lehet. Elisha Scott Loomis 1940 körül például nem csupán 370 bizonyítást gyűjtött össze a Pitagorasz-tételre, de eközben 4 csoportba is sorolta őket: algebrai bizonyítások (109); geometriai (255); a komplex vektortereken alapuló kvaternionikusak (4) és a dinamikán alapulóak (2).
De hogy visszatérjünk a Fermat-tételhez: ráadásul Wiles valójában nem is ezt bizonyította be (és a dolgozatában ezért nem is említi Fermat nevét), hanem az ennél általánosabb Taniyama – Shimura sejtést, amelyből viszont következik a Fermat-tétele is.
Végül pedig egy további példaként ott van Klein ún. erlangeni programja is, mely szerint „a geometria nem más, mint csoportelmélet”. Amiből pedig az következik, hogy egy régóta tanulmányozott területet adott esetben vissza lehet vezetni egy újra; és így új megoldások bizonyítások is születhetnek – akár egy régi sejtésre, akár pedig egy olyanra, amely korábban fel sem merült.
Semmi okunk sincs tehát feltételezni, hogy a jövőben ne találhatnánk más bizonyításokat a Fermat-tételre is; illetve, hogy ezek egyike-másika nem lehetne jóval egyszerűbb a Wiles-félénél, amely több mint 100 oldalra rúg, és a világon alig néhányan képesek megérteni. Erdős Pál nagyon szerette mondogatni, ha egy bizonyítás nagyon tetszett neki, hogy az „a könyvből” való; valójában azonban nem egy könyv van, hanem egy egész könyvtár, és ebből egyes műveket még el sem kezdtünk írni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése