Mindenesetre ott vannak az ún. irodalmi kánonok, melyek létrejöttéhez két dologra van szükség: arra, hogy viszonylag rövid ideig éljünk; illetve arra, hogy a nyomtatás megjelenését követően az élettartamunkhoz képest ugrásszerűen megnőjön a rendelkezésünkre álló művek száma. A Canterbury mesékben még valóságos csodának számít, ha valakinek fél tucat saját könyve van, tehát nemhogy nem kell, hanem nem is lehet válogatni közöttük. Samuel Johnson viszont 1779 és 1781 között már 52 költőből álló „kánont” állít össze (egyet-egyet az év minden hetére), de persze nem mindegyik életrajzot dolgozza fel egyforma részletességgel. Otway: kb. öt; Addison: kb. ötven; Milton hetven oldalt kapott, viszont annak a Cowley-nek is ötven oldal jutott, akit ma a Michael Alxander-féle Az angol irodalom története mindössze egy születési és halálozási évszám erejéig említ.
Mindenesetre innentől kezdve létezik irodalmi kánon. Méghozzá jelenleg kétféle is.
1. A különböző bestseller listáknak az a célja, hogy ne abban próbáljanak útmutatást adni az olvasónak, hogy mi számít a legértékesebb irodalomnak, hanem abból kiindulva, hogy ha a legtöbb embernek tetszett, akkor feltehetően neked is fog, azt mutassák meg, hogy aktuálisan mi a legnépszerűbb. Ez meglehetősen új keletű intézmény: az amerikai Bookman szerkesztője, Harry Thurston Peck csak 1896-ban tette közzé az elsőt, és a Web 2.0 elterjedése előtt az olvasónak nem igazán volt lehetősége arra, hogy a „vásárlással való szavazáson túl” bármivel jelezze a tetszését vagy nem tetszését. Arra pedig még annyira sem, hogy elmondja, hogy valami miért tetszik neki, a véleménynyilvánítás mostani szabadságát azonban hiba lenne a hozzáértéssel összetéveszteni. Vagyis azt feltételezni, hogy kritikát bárki tud írni, és bárki meg tudja ítélni, hogy egy adott tudomány keretein belül mi számít jónak és értékesnek, olyan érvelésnek tűnhet, mintha azt állítanánk, hogy mivel a Világmindenség eredetéről bárki ki tudja fejteni az elképzeléseit, ezért az is fog érni annyit, mint egy kozmológusé. És azért csak tűnhet, mert a „kemény” természettudományok annyiban azért különböznek a humán tudományoktól, hogy elvárás a kísérleti ellenőrizhetőség (=cáfolhatóság), míg ez mondjuk egy Hergesheimer nevű 20. századi és mára leginkább elfelejtett amerikai író életműve megítélésénél értelmetlen lenne.
Viszont ha az olvasó bátran kijelentheti, hogy „én is ugyanolyan jól meg tudom ítélni egy irodalmi mű értékét, mint te”, akkor erre a szaktudós ugyanilyen bátran rávághatja, hogy „szerintem meg nem”, és eközben valószínűleg arra is hivatkozni fog, hogy Kuhn óta leginkább egyetértünk abban, hogy a tudományok szociológiailag megalapozottak. Vagyis végső soron az dönti el, hogy mi számít elfogadható gyakorlatnak és mi nem, hogy az adott szakterület tudósai mit tekintenek annak. Értsd: léteznek bizonyos kritériumok, és ezeknek a természettudományokhoz hasonlóan a mi esetünkben esetében is megkülönböztető funkciójuk van, ugyanis szétválasztják azt, ami szakember műve; és azt, ami nem.
Ezen felfogás szerint egy irodalomkritikus azt dönti el, hogy mely művek felelnek meg történetileg kialakult elvárásoknak, melyek persze az idők folyamán változhatnak. Az viszont, hogy sokféle kánon létezhet, nem jelenti azt, hogy bármi beletartozhat. Az irodalmi kánon középső része például meglehetősen szilárdnak látszik: Shakespeare vagy Virginia Woolf minden bizonnyal ott van, és a belátható jövőben ott is fog maradni. A szélek viszont elmosódottabbak: „H. G. Wells, Theodore Dreiser vagy Rebecca West ott vannak vajon?”, kérdezi Sutherland, majd pedig azt válaszolja, hogy „néha igen, néha nem”.
Ez az irodalomkritikusok által végzett „filterezés” azonban csupán Gutenberg után vált jellemzővé, teszi hozzá David Lodge angol író és kritikus. Első lépésben ugyanis a nyomtatás „bátorította a triviálisabb és időlegesebb írott alkotások megjelenését”; és ez második lépésben elvezetett a „jó” és a „rossz” irodalom szétválasztása iránti igényhez, illetve ahhoz az irodalomkritika-felfogáshoz, ahol a hagyományos felfogás szerint egyfelől ott van az „alkotó”, aki létrehozza az „elsődleges művet”. Másfelől pedig a kritikus, aki ír erről, és ezáltal a „másodlagosat” hozza létre.
A kritika fejlődésében harmadik szintet pedig minden bizonnyal az jelentette, amikor Matthew Arnold angol író és kritikus, aki a saját kánonjának megalkotásakor amúgy nagyon is támaszkodott Samuel Johnson költő-életrajzaira, a 19. század második felében arra a következtetésre jutott, hogy az irodalom a forrása „a legjobbnak, amit tudunk”, és ennek megfelelően ennek kell az embert megformálnia.
Innentől kezdve vált aztán gyakorlattá, hogy az iskolákban a kanonizált nyugati műveket tanítják Homérosztól a 19. század nagy íróiig meg az egyes nemzeti irodalmak nagyjaiig bezárólag, miközben az egész mögött egyfajta centralizált felfogás húzódik meg, mely szerint a szakértők (legyen bár szó fizikáról vagy irodalomról) előbb kiderítik az igazságot”, majd pedig ez az oktatási rendszeren keresztül eljuttatják a nem szakértőkhöz is. A Humboldt-féle egyetem az 1800-as évektől ezt a két funkciót fogta össze, amikor az oktatóktól azt kezdte elvárni, hogy tudományos kutatásokat folytassanak, és eredményeket továbbadják a hallgatóknak.
Amire az irodalomkritikával kapcsolatban két dolgot lehet mondani. Egyfelől, hogy abból, hogy mondjuk, a fizikában valóban szükség van a szakértőkre, nem következik szükségképpen, hogy ugyanez a helyzet itt is. A természettudományoknál vagy akár a történelemnél is eléggé erős kritériumrendszerek működnek, és ezeknek van is „jelentése” abban az értelemben, hogy irányulnak valamire: akár egy, a természetet pontosabban leíró modell kidolgozására; akár pedig a múlt pontosabb rekonstrukciójára (még ha ezek nem mindig problémamentes célok is). Mi viszont érvelhetünk amellett, hogy a filterező tevékenységet folytató irodalomkritikus lényegében nem tesz mást, még ha használ is gyakran a másik irodalomkritikuséval sem kompatibilis eszközkészletet, mint lényegében bárki más, aki elolvas egy könyvet, aztán leírja, hogy tetszett-e az neki.
Amikor 2005-ben John Bainville A tenger című regénye elnyerte az egyik legrangosabb brit irodalmi díjat, a Bookert (értsd: a szakértőkből álló zsűri ezt tartotta a legtöbbre), akkor az Independent kritikusa egyenesen azt írta, hogy ez a döntés nem csak a Booker, de az egész irodalom jövőjét is veszélyzeteti, és hasonló példákat bárki tudna hozni, aki szokott irodalomkritikát olvasni. Innentől kezdve pedig ugyan hogyan is bízhatnánk a "szakértők" véleményében azokban a esetekben, amikor egyetértenek? Persze a fizikában vagy a történettudományokban is megtörténhet, hogy valakinek a munkássága vitákat vált ki és átértékelődik, de ez azért ott nem jellemző.
Az a fentebb említett érv pedig, mely szerint az számít irodalomkritikának, amit az irodalomkritikusok annak tartanak, azért nem állja meg a helyét, mert ezzel az erővel az asztrológusok is hivatkozhatnának arra, hogy mivel egyetértés van közöttük, ezért amit csinálnak, az tudomány. Csak éppen a „szociológiai megalapozottság” mindössze szükséges, de nem elégséges ahhoz, hogy valamit komolyan vegyünk.
Ráadásul abból, hogy volt egy viszonylag rövid időszak a történelemben, amikor a „filterező irodalomkritikusok” komoly szerepet játszottak, nem következik, hogy ennek a jövőben is így kell lennie. Mint ahogy pl. a nyomtatás is váltást hozott ezen a területen, az internet elterjedése hasonlóképpen átalakíthatja. És a jelek szerint ez már meg is kezdődött: amikor pl. az Amazonon (mert hol máshol) megnézem, hogy egy könyv hány csillagot kapott, akkor tipikusan nem egy „igazi” kritikus véleményére támaszkodom. És ide illik az is, amikor néhány éve Valuska László, a Könyvesblog alapítója azt mondta, hogy a mai kritikusok egy olyan „beszédmódot” használnak, amelyet „a széles olvasóközönség nem beszél”, és ezen változtatni kell. D. H. Lawrence meg egyenesen azt, hogy a „kritikaírás… mindössze impertinencia és általában unalmas zsargon”, és Virginia Woolf-ot is jobban érdekelte, hogy mit gondolnak a műveiről a hozzá közel állók, mint az, hogy mit gondol a hivatalos kritika. De Graham Greene sem volt éppen jó véleménnyel a kritikusokról – még akkor sem, ha dicsérték. És így tovább.
A kritika persze elképzelhető más felfogásban is. Eddig mint valamiféle, az alkotó írással szembeállítható tevékenységről beszéltünk róla, Oscar Wilde viszont az 1800-as évek végén úgy vélte, hogy „a kritikus mint művész” is értelmezhető, és mivel „a kritika egyszerre kreatív és független” tevékenység… A kritikus ugyanolyan pozíciót foglal el a műalkotáshoz, mint a művész a látható világ formáihoz és színeihez viszonyítva”. Vagyis: amit csinál, annak nem valamiféle kiegészítő szerepe van, hanem maga is művészi alkotás, és ennek megfelelően nem is az a célja, hogy más művekről mondjon ítéletet. Elvégre Wilde megfogalmazásával élve a kritika „lényegét tekintve tisztán szubjektív, és a saját titkait akarja felfedni, nem pedig másét”.
Ez az alapvetően romantikus megközelítés néhány évtizeddel ezelőtt ugyan nem volt népszerű, de tulajdonképpen miért is ne? Elvégre például az esszé is „saját jogán” elismert műfaj. És az sem véletlen, hogy a Wilde idején alapított Nobel-díj lehetővé teszi, hogy ne csak szépirodalom, hanem történelmi (ld. Churchill) vagy filozófiai mű (ld. Russel) is az íróknak kijáró elismerésben részesüljön. Minden bizonnyal ez is egy lehetséges megközelítés – ám ez nem válasz arra kérdésre, hogy mi lesz a filterező funkciójú irodalomkritika szerepe a jövőben.
Elvileg persze elképzelhető lenne, hogy a jövőben sikeressé válik majd valamiféle „számítógépes kritika”, melyről egy John Smith nevű kutató már értizedekkel ezelőtt írt, és amely nem csak az elsődlegesen textuális és bibliográfiai jellegű „alacsonyabb kritikára” (hogy a középkori irodalommal foglalkozó Tim William Machan kategorizálását vegyük kölcsön), de az interpretatív „magasabb kritikára” is kiterjedne.
Viszont attól, hogy elképzelhető, nem biztos, hogy így is lesz, és ez már csak azért is elgondolkodtató, mert immár nem az a probléma, hogy mit olvassunk – hanem az, hogy mit nem. Sutherland szerint „ma egyetlen héten több regény jelenik meg, mint ahánnyal Samuel Johnson találkozhatott tíz év alatt”, és ha az összes, az Amazonon jelenleg elérhető regényt megrendelnénk, akkor durván 150 emberéletre lenne szükségünk, el is olvassuk őket. De persze még egyetlent sem tudunk teljesen rászánni, úgyhogy a hagyományos filterező kritika elsőre jó ötletnek látszik. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy egyfelől a jelek szerint nem képes eleget tenni az elvárásoknak; másfelől pedig az olvasók között nincs is igazi igény rá.
Márpedig e nélkül biztosan nem fog menni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése