Irodalmi halhatatlanság és hosszú távú jövő (javított)

Wells szerint ilyen lesz az ember egy millió év
múlva

Avi Loeb harvardi asztrofizikus szerint  az Univerzum megfigyelésére nem a mi korunk, hanem a mindössze 500 millió évvel az Ősrobbanás utáni időszak lett volna a legalkalmasabb, és ezt a pillanatot két, egymással ellentétes irányba ható folyamat jelöli ki. Az egyik az, hogy az idő múlásával mind távolabbi helyekről ér el hozzánk a fény, és így egyre többet látunk a Világmindenségből; a másik pedig az, hogy eközben egyre inkább elmosódnak és észlelhetetlenné válnak a kezdetben még létező, kis léptékű jelenségekkel kapcsolatos információk. Értsd: itt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az időnek van iránya. És a társadalomtudományokban is hasonló a helyzet, ahol bár a mechanizmus kissé más (miként majd mindjárt látni fogjuk), a körülmények/időpontok legalább ugyanannyira befolyásolnak minket, mint Loeb hipotetikus megfigyelőjét.
Vagy még annál is jobban; ráadásul a hatás jóval kisebb időbeli skálán is érzékelhető. 1929-ben többek között Faulknernek, Fitzgeraldnak, Tomas Wolfe-nak jelentek meg az USA-ban könyvei, de az elismerés oroszlánrésze azért az antropológus végzettségű  Oliver LaFarge Nevető fiú című művének jutott, és LaFarge kapta az irodalmi Pulitzert is; illetve filmet is forgattak a regényéből. Amúgy viszont akkoriban egy Joseph Hergesheimer nevű szerző számított az igazi sztárnak: az egy millió példányban megjelenő Literary Digest a legnagyobb kortárs írónak nevezte. Most viszont a Ruland – Bradbury-féle Az amerikai irodalom történetében még a nevét sem találtam meg.
Azaz: a jelek szerint a kortársak nem igazán tudták megítélni, hogy ki fog néhány évtizedes távlatban maradandót alkotni. Hosszabb távon pedig gyaníthatóan még annyira sem, és könnyen úgy tűnhet, hogy Faulkner meg LaFarge között valójában mindössze annyi a különbség, hogy az egyiket legfeljebb néhányszor tíz, a másikat pedig egy nagyságrenddel hosszabb idő után fogjuk elfelejteni. Shakespeare-t pedig talán még egy nagyságrenddel később, és szórakoztató játék az írókat műveik élettartama alapján besorolni az egy évados bestseller szerzőktől Homéroszig bezárólag, akinek az irodalmi „halhatatlansága” több ezer éves időskálán mérhető: a siker nagysága jelenleg a töredék emberöltőtől a mintegy száz emberöltőig terjed.
Viszont legalábbis kérdéses, hogy lesznek-e olyanok is, akiknek a művei ezer vagy egy millió generáción keresztül kötelező olvasmányok maradnak. Ugyanis még amennyiben fent is maradna ez a fogalom (amely nem is olyan régen még nem létezett); és még ha akkor is beszélnénk mai értelemben vett irodalomról (noha ez az értelmezés sem különösebben régi), ennyi idő alatt valószínűleg túlságosan megváltozna a kultúra, az ízlés és nagyjából minden más, ami ebből a szempontból számít.
Sőt, olyan dolgok is, amelyeket ma változatlannak tekintünk, mert az életünk hosszához képest azok is. Viszont Freeman Dyson amerikai fizikus szerint a jövő nagyjából három sálán létezik. Nagyjából egy évtized még beláthatónak tűnik, és valószínűleg vannak is hozzávetőleges elképzeléseink arról, hogy mit fogunk ennyi idő múlva csinálni. Három nagyságrenddel „feljebb”, ezer év körül már legfeljebb egyes vallások maradnak fent, de az államok és a nyelvek is sokszor a felismerhetetlenségig átalakulnak; és újabb három nagyságrend, azaz 1 millió év múlva már akkor sem leszünk homo sapiens, ha közben nem hajtunk végre genetikai módosításokat önmagunkon – mint ahogy egy millió évvel ezelőtt is teljesen mások voltunk biológiailag.
És akkor a még három nagyságrenddel nagyobb egy milliárd évről még nem is beszéltünk, noha a jelenlegi elképzelések szerint az értelmes élet akár addig is fennmaradhat a Naprendszerben. Meg arról sem beszéltünk, hogy miként azt Wells már a 19. század végén, az Időgépben felvetette, a jövőben az ember akár különböző fajokra is szétszakadhat– vagy éppen megjelenhetnek olyan génmódosított, érteles állatok, amik (vagy inkább: akik) eljuthatnak majd valamiféle irodalom létrehozásához is.
Viszont miként a narratológus Monika Fludernik rámutat, „az egyik kritérium, amelynek köszönhetően a narratíva valóban narratíva lesz, az, hogy a középpontban egy emberi vagy emberinek tűnő (antropomorf) főszereplőnek kell állnia”, és e nélkül egyszerűen nem fog menni.
Ami a mi szempontunkból két dolgot jelent. Egyfelől azt, hogy a fentebbi szabályt feltehetően általánosíthatjuk, és élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy egy értelmes lény narrációjában (mely egyik speciális alesetének tekintjük az irodalmat) egy hozzá hasonló értelmes lénynek kell állnia, mert vele és csak vele tud azonosulni. Elvégre csak arra vonatkozóan vannak tapasztalatai, hogy milyen az ő fajtájához tartozni. Innentől kezdve erős a gyanúm, hogy még ha képesek vagyunk is átélni egy másik emberi kultúra alkotását, egy másik fajét legfeljebb annyira, amennyire az hasonlít a miénkhez.Thomas Nagel amerikai filozófus a Milyen lehet denevérnek lenni című tanulmányában a fentebbiekkel összhangban azt fejtegeti, hogy ha még sosem tájékozódtunk hangolkátorral repülés közben, akkor el sem tudjuk képzelni, hogy ez valójában milyen - hiszen honnét is tudnánk.
Tehát másfelől mivel hosszú távon az emberi faj is megváltozik, ezért számíthatunk arra, hogy nem csak kulturális, de biológiai korlátai is vannak annak, hogy mennyire lennénk képesek egy, millió évvel a születésünk előtt íródott művet átélni, még ha az esetleg fennmaradna is ennyi időn át. Elvégre mi nem fogunk jobban hasonlítani távoli utódainkhoz, mint a homo erectus hozzánk vagy éppen mint a denevérekhez, és ennek megfelelően a legcélszerűbb talán úgy képzelni el egy nagyon hosszú távú irodalomtörténetet, mintha egy, a szélein mind halványabbá váló fényvolt vándorolna az időtengely mentén, a különben teljes éjszakában. Az a rész, amely éppen meg van világítva, az létezik és érthető az adott kor számára, a többi azonban nem, mert nem fogható fel; nem élhető át; nem bír jelentéssel. És eközben hiába is számítanánk arra, hogy azok az alapvető dolgok, amelyeknek köszönhetően emberek vagyunk, és amelyekkel ennek megfelelően az irodalom is foglalkozik, megmaradnak.
A félelem persze meglehetősen ősi alapérzés: „a galamboktól a patkányokon és macskákon át az emberig… ugyanazok az idegi mechanizmusok szabályozzák a rá adott válaszokat”, mondja Dylan Evans Az érzelmekről írva. Ugyanez viszont a bűntudatról vagy éppen a szerelemről nem mondhatóak el, noha ezek nélkül az a Shakespeare egyszerűen nem érthető meg, és akivel így egy előember biztosan nem is boldogult volna. És akkor a kisebb időbeli léptéknél is megfigyelhető kulturális, társadalmi stb. változásokról még nem is beszéltünk. Meg a befogódónak az e miatti, változó elvárásairól. Meg arról, hogy mint ahogy az egész "irodalom" jellege megváltozott, amikor szóbeli helyett írásbelivé vált, feltehetően lesznek még hasonló váltások. Shakespeare is teljesen más mozi filmként, mint írott szövegként. És ha a szerepeket nem is mai értelemben vett emberek játsszák, akkor végképp más lesz.
  Vagyis maradnak az időben viszonylag közeli szerzők, és minden más a sötétbe fog hullani. És majd valami mást fog megvilágítani egy ideig a fénysugár.